Illyés Gyula a Hunok Párizsban című prózájában a XX. század második évtizede Párizsának hangulatát idézi meg. Az ott töltött idő, a néhány év meghatározó számára. ,,Párizs tett magyarrá", vallja a költő a Kortársban 1974-ben megjelent beszélgetésében. Illyés Párizs-szeretete a hely szelleméből, a genius lociból táplálkozott. A fiatal író, látva az egyszerű francia ember világhoz és Franciaországhoz való viszonyát, ismeri fel a szabadság és hazaszeretet összetartozásának fontosságát. ,,Végigjártam a kiállítási helyiségeket, a moderneket persze: órákig álltam a könyvesboltok utcára kitett ládái előtt, az új könyveket és folyóiratokat, ugyancsak a moderneket lapozgatva", írja a könyvben, ,,a legújabb festmény, a legújabb gondolat, a legújabb remény, a legújabb közlemény kellett." Nem Ady ,,álom" városa kellett neki, a XX. század eleji Párizst imádta: hogyan lehet hétfőn a keddet is megélni, a jelenben a jövőre is gondolni, újat alkotni. A könyvben Tristan Tzarával való találkozásáról, a ,,szolgai logikától" mentes irodalomról ír lelkesen. Ott élő magyarokról ír, hogyan élték napjaikat, hogyan keresték meg egyik napról a másikra a betevő falatot, de közben szívták magukba hétfőn a kedd (a jövő) levegőjét. Arról a Párizsról ír, amelyben az ember egyszerre lehet magányos és társaságbeli, utált idegen és befogadott barát, ahol a rend és a káosz közösen uralkodik. Párizs a XIX. század végén és a XX. század elején központ, igazodási pont, genius loci a művészetben, irodalomban. Az odalátogató fiatal tehetségek a modern kor kezdetének eredeti forrásából meríthettek."