Ha valaki olyan (egyetemes) igazságot fedez fel, illetve állít, amely teljesen felforgatja az emberiség jövőjét, és ráadásul tökéletes képtelenségnek látszik, akkor az Kopernikusz-szindrómában szenved. Éppúgy nem hisznek neki, miként Kopernikusznak sem hitt senki, amikor megalapozta a heliocentrikus világképet. Vajon Vigo Ravel tényleg paranoid skizofréniában szenved, tömény auditív hallucinációkkal - ahogy magáról gondolja -, vagy pedig olyan személy, aki olykor tényleg tisztán hallja más emberek gondolatait? Amikor azonban egy terrortámadást azért sikerül túlélnie, mert "meghallja" a merénylő fejében rejlő mondatot, maga is gondolkodóba esik és a titok nyomába ered, hiszen ez számára létkérdés: meg kell találnia az igazságot, hogy visszanyerhesse önmagát. Az a név, amelyen skizofrénként élt, hamis, miként a személyazonossága és az egész múltja is (az igazi múltjára nem emlékszik). Az élethalálharcban, amelyet folytat, végül segítői is akadnak, de így is csak hajszálon múlik, hogy túléli az igazságot. Mert azt azért kideríti. Rájön, hogy kik és miért manipulálták őt több társával együtt, és miért tartották a betegség fogságában. És a felfedezés tényleg olyasmi, ami akár meg is változtathatja a világot.
