A szépségnek és az esztétikának nem mindig volt jelentősége a kereszténységben: a 19. század közepétől úgy tűnt, hogy a keresztény kultúra a szép nélkül is önmaga lehet. Ezzel a beállítódással kívánt szakítani, úttörő módon, Hans Urs von Balthasar, aki egyenesen teológiai esztétika kidolgozására vállalkozott, és életművének jelentős részében a színház eszköztárának teológiai alkalmazására törekedett. Mind esztétikai, mind színházi kísérlete páratlan az európai kultúra történetében.
A kötetben olvasható írások az isteni önfeltárás, vagyis a kinyilatkoztatás eredendő esztétikai mozzanataira hívják fel a figyelmet, és ezzel összefüggésben olyan vallási értelmezést dolgoznak ki a zenéről, amelyhez hasonlóval csak Balthasar protestáns párbeszédpartnere, Karl Barth tudott szolgálni a 20. században.
