Torstai egy elcseszett finn lúzer család tagja. Szülei piásak, nővére még nem nagykorú, de már terhes, az apajelölt egy megakretén, bizniszötletelő balfék. Hogyan is képzeli ez a szakadt Torstai, hogy valaha filmrendező lehet belőle?... Pedig jelenetről jelenetre, egy képzeletbeli kamera segítségével pontosan tárja elénk a reménytelen sorsok nyers valóságát. A romokban heverő család minden gondját-baját átvállalja, ám amikor színre lép egy copfos állatvédő lány, az események irányítása kicsúszik a kezéből…
A nemzetközileg elismert finn írónő regénye az alkoholizmus tabuját feszegető, igazi „húsba vágó” tiniregény.
Írói stílusának fontos eszköze a helsinki szleng és a káromkodások beépítése az irodalmi nyelvbe. A Filmszakadás című regényében is él ezzel az eszközzel, ráadásul a könyvekből és az internetről művelődő fiú tudálékos nyelvezetét filmes szakzsargonnal vegyíti.
OLVASS BELE! Részlet a regényből:
(...) Nincsen ebben semmi titok. Vagyis ha most valaki, mondjuk milliomodszor olyan roppant tipikus gondolatokat forgat a fejében, hogy ez a fiú nem képes nyíltan beismerni, hogy a szülei alkoholisták, vagy hogy ez a fiú biztosan megpróbálja titokban tartani minden lehetséges módon az elcseszett családjával kapcsolatos problémák kezdetét és gyökerét és a hátrányos helyzet kockázati tényezőit… Akkor igazán elmondhatom bárkinek, amikor csak akarja, hogy én kurvára nem próbálok eltitkolni egyáltalán semmit. Vagy talán egyeseknek nem világos ez a dolog? Mármint hogy én állítólag megpróbálnék eltitkolni valamit. Tehát átment ez a nincs-itt-semmiféle-titok, vagy nem ment át? Mondjátok meg teljesen szabadon, ha nem ment át! Általában azt gondolják, hogy az elcseszett családból való gyerekek vagy fiatalok mindent örökösen eltitkolnak, a családi életükhöz tartozó kellemetlen visszásságot, főként tehát az alkoholistatémát. Ez az általános téveszme szerintem őrjítően fölfoghatatlan. Azért őrjítően fölfoghatatlan, mert ha csak egy pillantást vetünk a tudósok, politikusok, tanárok, terapeuták és családgondozók imádott statisztikai kimutatásaira, vagy akár csak az újságokban megjelenő statisztikai kutatásokról szóló cikkekre, ezekben teljesen világosan kimutatják, hogy több ezer finn szülő iszik. Hogy a csudában lehetne akkor ez a határozott statisztikai kimutatás valamiféle tabu a fiatalok számára, amit titokban kéne tartani? A tabu azt jelenti, hogy bizonyos dolgokról egyáltalán nem lehet beszélni, legalábbis nem nyíltan. Hát nem fogják föl ezek a tudósok, politikusok, tanárok, terapeuták, családgondozók és az újságcikkek írói és olvasói, hogy azt, amit ők a statisztikai kimutatásokban olvashatnak, azt a hátrányos helyzetű gyerekek a nagyon is valóságos életben látják? A mennyi alkoholt isznak a szüleitek egy teljesen általános kérdés a hátrányos helyzetű, elcseszett családokban élő gyerekeknek szervezett nyári táborokban. És bármi is legyen a helyzet a szóban forgó elcseszett családtaggal, erre a kérdésre mindenki válaszol, tökre normálisan. Néhány elcseszett családtag akár azt is mondhatná: majdnem mindennap. Vagy azt: minden áldott nap. Vagy: mindig. Reggeltől estig. És ez az igazság. Vagyis mindenki totál lazán viszonyul ehhez az alkoholtémához, és a dolgokat a valódi nevükön nevezve beszél róla. De az ég irgalmazzon, ha ott téblábol a közelben egy lúzercsalád-gondozó, aki képtelen elviselni az igazságot és a problémák kezdetét és gyökerét, és aki elkezd nyavalyogni, hogy jaj, milyen borzasztó mégis, hogy az életetek ilyen kegyetlen… Ilyenkor egészen pontosan a következő figyelhető meg: minden nyomban fárasztóvá, zavarossá és mérhetetlenül szégyenletessé válik, és végül szépen kifejlődik az a nagy titkolózás is. Lúzercsalád-gondozó 1.: Megpróbálnád elmondani nekem, milyen körülmények között éltek otthon? Lúzercsalád-gondozó 2.: Próbálj meg emlékezni, milyen gyakran részegek a szüleid! Lúzercsalád-gondozó 3.: Mi a véleményed, fogyasztanak a családotokban kontroll nélkül alkoholt? Ennyi. Pontosan így beszél minden lúzercsalád-gondozó, és az ilyesmitől bárki nagyon szarul fogja magát érezni. Tehát azt támogatom (és sok más elcseszett családhoz tartozó fiatal is egyetért velem), hogy a családgondozó kérdezze meg egyenesen, kikészít titeket, amikor a szüleitek olyan durván bepiálnak? Az ilyen nyílt beszéd a tárgyilagos kommunikáció. A tárgyilagos kommunikáció azt jelenti, hogy két egyenrangú személy beszélget egymással. Csakhogy Liisával lehet egyenrangúan kommunikálni, azonban a lúzercsalád-gondozókkal nem. A lúzercsalád-gondozókkal nem lehet mást, csak csendes motyogással motyogni, és ettől az átkozott motyogástól kinyílik a bicska a zsebünkben a merő szégyen miatt. Mindezek mellett még elég nehéz átlátni, hogy azért lett-e a szégyenből bicskanyitogatás, mert a tag alkoholista elcseszett családból való, vagy mert a lúzercsalád-gondozó annyira hülye és gipszagyú, hogy elzárkózott az igazság elől. Ráadásul a lúzercsalád-gondozó hülyesége, gipszagyúsága és elzárkózása ragadós, mint a csiriz, és hamarosan kiszámíthatatlan, hogy mi a helyes, és mi fog legközelebb történni, mert a szóban forgó lúzercsalád-gondozó ragacsos hülyesége, hogy nincs semmi remény, behatol a gondolatokba. Ennyi. Vagyis igazán csodálatos lenne, ha a lúzercsalád-gondozók megtanulnának normálisan beszélni és kommunikálni az alkoholistatémáról az alkoholista, elcseszett családok tagjaival, mert az alkoholtéma egyáltalán nem tabu, hanem a normál élet. Mellesleg akkor még az is előfordulhat, hogy ebből a lúzercsalád-gondozóból egyszerre csak jó családgondozó lesz, és így ő maga is jobban érezhetné magát. Azt természetesen nem tudhatom, hogy egy normál ifjúsági kosarastáborban hogyan viszonyulnának a szülők alkoholizmusáról szóló témához… Az ilyesmiről igazán nincs semmiféle tényszerű ismeretem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy még sosem jutottam el normális fiataloknak szervezett kosarastáborba.
A szüleink tehát alkoholisták. Anyánk és apánk mindig részeg volt, egész életünkben, de amikor Tarina először teherbe esett, radikálisan csökkenteni kényszerültek az ivászatot, mert Liisa már első alkalommal odavetette nekik, hogy különben a gyerekeik helye nem okvetlenül otthon van. És mivel Liisa ezt a szóban forgó témát nyíltan kommunikálva dobta be, már az első dobás célba ért, és anyáék azonnal radikálisan csökkentették a részegeskedést. A radikális csökkentés természetesen azt jelenti, hogy valamit erőszakosan csökkentenek. Igaz, a szüleink már korábban is megpróbálták csökkenteni a piálást, valójában a jó ég tudja, hányszor, de csak a Liisával való találkozás után sikerült, legalábbis bizonyos mértékben. Természetesen, szerintem és Tarina véleménye szerint is, ez csoda volt. Vagyis ha most valaki megint olyan szélsőségesen ostoba, dilinyós dinka gondolatot forgat a fejében, hogy ez a fiú biztosan helyesli az alkoholizmust, legalábbis kismértékben, mert szerinte az alkoholizmusról lehet nyíltan beszélni, akkor ez természetesen egyáltalán nem állja meg a helyét. Az alkoholizmus tudniillik szörnyű betegség. Ugyanúgy, mint amikor valaki rákos. Vagy mint az infarktus. Vagy egy nagy, megaszintű szaros agyvérzés. Vagy mit tudom én, milyen betegség az alkoholizmus, de szörnyű betegség, az biztos… Vagyis az alkoholizmus olyan betegség, amely bármelyik embernél szenvedéllyé válhat, ez faktum és punktum. A szüleink akkor kezdték el először az elvonókúrát, amikor Liisa azt mondta nekik, hogy a gyerekeik helye nem okvetlenül otthon van. Az elvonókúra segít, hogy az alkoholista józan maradjon. Az elvonókúra tehát azt jelenti, hogy ha egy alkoholista elvonótablettát szed, akkor a szóban forgó alkoholista nem ihat egy csepp piát sem, akármennyire is szeretne, mert különben még meg is halhat. Magának az elvonótablettának nincs semmilyen mellékhatása, vagyis majdnem olyan, mintha valaki mondjuk kalciumtablettát szedne. Igaz, egyszer-kétszer hallottam olyasmit, hogy az elvonótabletta okozhat néhány alkoholistánál hasfájást, de általában ezek a hasfájások mulandók és enyhék, és nem is érdemes miattuk idegeskedni. De az alapelv tehát az, hogy ha az alkoholista elvonótablettát szed, akkor nem lehet egy csepp piát sem inni, tehát egy cseppnyi cseppet sem. A dolog tudniillik úgy áll, hogy ha a szervezetben elvonótabletta van, és ehhez etanolt keverünk (az alkohol etanol), akkor egy kibaszott kémiai reakció keletkezik, aminek következtében először az alkoholista arca élénkvörössé változik. Aztán elakad a lélegzete. Ugyanakkor a szív hevesen ver a mellkasban, míg a gyomorban apró kis rángások keletkezhetnek, és valószínűleg a tag nagyon hamar kidobja a taccsot. Végül az alkoholista elsírja magát. Az alkoholista két okból sír: először is mert olyan, mintha az egész belseje lángolna, és ez biztosan fájdalommal jár, másodszor valami olyasmiért, mert általában becsődölt és elbukott, és bepiált, pedig egy cseppet sem bírja, és az önérzete egy perc alatt romokban hever. Aztán ez a síró alkoholista arra gondol, hogy a zokogása miatt legfeljebb a habitusa és a külső szerepe omlik össze a társadalom és a világ összes emberének a szemében, és ennek a síró alkoholistának ebben teljesen igaza van. A sírós jelenetek természetes módon zajlanak le, mivel az emberek elfogadják a sírást, bár bizonyos feltételekkel. Ezek a sírásra vonatkozó feltételek ugyanúgy érintik az alkoholistákat, mint a normál embereket, vagyis tehát az egész világ emberiségét.(…)