A jégkorong számunkra öröm, és ahogy elnézzük a világot magunk körül - nemcsak a magyar válogatott meccsein -, egyáltalán nem vagyunk ezzel egyedül. Hogy mire gondolunk? Röviden arra, hogy mivel őszintébb sport nincsen, mivel alibivel és félmegoldásokkal lehetetlen érvényesülni a jégen, ezért könnyű megtapsolni a csapatot akkor is, ha veszít. Nem vicc: ha nyerünk, boldogok vagyunk, ha veszítünk, akkor pedig tudjuk, hogy legközelebb úgyis mindent beleadunk megint. Másképp nem történhet. Azért sem, mert a jégkorong nem háború, nem népek és csoportok csatáinak pótléka, hanem játék és fesztivál. És a jégkorong nem is csak egyszerű látványsport, hiszen különleges az esztétikája és a dinamikája is. Színes sportemberek suhannak a fehér jégen, színes palánkok és színes közönség előtt, dübörög a rockandroll, szuper a hangulat, őrült a dramaturgia, és nincs megállás. Ebben a sportban nem lehet sétálni, nincs üresjárat. A másodperc töredékén múlik minden. Ez mind-mind kell ahhoz, hogy a jégkorong addiktív legyen. Aki kimegy egyszer, az a leggyakrabban kimegy másodszor is. Mi mást tehetne?
