Kafka és az egzisztencialisták óta az elidegenedés jól bejáratott és dokumentált létérzésünkké vált, ma már nehéz bármiféle elementárisan izgatót mondani róla. Gressai Ferdinánd, alig tizennyolc évesen mégis nekiveselkedett a feladatnak, és a maga szerény, halk szavú módján meg is oldotta. Szűk terekben játszódó, hétköznapi beszédtöredékekből, iróniából és finom "új érzékenységből" gyúrt versei szétfeszítik azt az állandóan lüktető, feszes belső világot, amit akár úgy is nevezhetünk: a Test. Vagy: az Én. Vagy (miért is ne?): az Ő. Mindegy is, hiszen már csak szilánkokat szedegetünk a robbanás után. A kötet hét ciklusában kizárólag számozott, cím nélküli versek találhatók, melyek egy "párhuzamos" valóságban játszódnak, és egy félig szürreális, félig nagyon is valóságos családtörténetet rajzolnak meg; mindezt nem csupán szavakkal: a szerző a versek mellé illusztrációkat is készített, így kép és szöveg harmonikus egységet képez.