Az emlékezésnek nem idő-, hanem érzelmi rendje van, s a hozzánk legközelebb álló emberek személyiségét is nehéz "összerakni" a különböző pillanataikban rögzült képekből. Géczi János regényében mégis folyamatosan, akár évtizedeken át erre tesznek kísérletet nemzedék- és kortársak, messzire szóródott családtagok, akiknek - akár tudtukon kívül is - közös a történetük. Főhősünk, ha van, Judith névre hallgat, ismerhetjük A tenyérjós című könyvből, amint szegedi kollégisták, pesti elitértelmiségiek, amerikai campusok és a szovjetzóna sokszögében keresi önmagát. Ismerhetjük? Mindent mindig elölről kell kezdenünk, ha tájékozódni akarunk az ezredforduló szerepcseréknél súlyosabb, ólmosabb mozgásai között, amelyekbe minduntalan nagypolitikai szándékok kavarnak bele. Nyomozhatunk saját bűneink után. "Egy ember: sokféle kisebbség", mondja Géczi egy korábbi esszéjében. Ez a tétel most megtestesül egy nyugtalanító-felajzó regény lapjain. "Judith ráébred arra, hogy a sorsa elől nincs menekvése. Hívhatják ezt akár ennek a távlatokban gondolkodni képtelen magyar kultúrának, akár a nagyhatalmiságában tetszelgő orosz politikának, akár a kőolajfényben tündöklő Azerbajdzsánnak, egyikben sem találja meg saját magát. Most meg - írja Esze, néhány nappal azelőtt, hogy belehal az életébe - azt hiszi, a nyolcadik kerületbe elmehet jövőt látónak, ott majd emberi archoz jut, amely, ha nem is lesz ráncoktól mentes, de az övé. Olyan pedig, tudhatta volna ezt Esze is, nincs, hogy sors. A rosszul elolvasott múlt, amely a jövőt meghatározza, nem sorsnak nevezendő, hanem téveszmének."