"Kétségtelen, hogy a 2. Világháború legizgalmasabb és legkegyetlenebb küzdelmét a szabad világ hajói és a náci Németország tengeralattjárói, Dönitz „szürke farkasai” vívták. Ez a drámai párbaj az „Atlanti csata” néven vonult be a történelembe. Azoknak a kereskedelmi gőzösöknek, amelyek a nélkülözhetetlen utánpótlást szállították Angliának és a Szovjetuniónak, nemcsak a viharos tengerrel kellett megküzdeniük, hanem egy másik, sokkal félelmetesebb el-lenséggel is. Nyomukban járt állandó kísérőjük, a halál, amely lopakodó tengeralattjárók (U-boot-ok) formájában leselkedett rájuk. A torpedók által hullámsírba küldött és fáklyaként lángoló kereskedelmi és csatahajók fénye megvilágítja e 20. századi „viking kalózok”: Prien, Kretschmer, Schepke, Topp és a többiek kegyetlen, ám bátor elszántságot is sugárzó arcát, akik az összes fegyvernem közül a legközelebb álltak ahhoz, hogy megszerezzék Führerüknek a végső győzelmet. Ezt a csatát hat éven át egyfolytában vívták egy elit fegyvernem rendkívül jól képzett kiválóságai, és a legtöbb esetben ócska, védtelen teherszállító gőzösökön szolgáló tartalékos vagy éppen csak kényszerből toborzott „tengerészek”. Hogy ezt a sorsdöntő csatát mégis az utóbbiak nyerték meg, csoda volt egy olyan időben, amikor már rég nem hittek a csodákban. E küzdelem helyszíne a tenger volt, amelyet sokan ezért kegyetlennek neveztek. Pedig a tenger nem kegyetlen. Az emberek tették vagy teszik azzá."
