Mi van a nyelv előtt? Mi lehet a beszéd alatt? Szóra lehet-e bírni a csendet? A Torkolatcsönd lapjain Fehér Renátó arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire és hogyan használja a nyelvet a társadalom. Egyáltalán kié a nyelv? És mi van azokkal, akiktől elvették a megszólalás lehetőségét Waldseetől Tatárszentgyörgyig?
Fehér Renátó nem helyettük beszél, a rá jellemző szelíd radikalizmussal veti el a tolmácsolás, a más helyetti képviselet zavarbaejtő gyarmati hagyományát. A nemzedéki megszólalás lehetőségeit számbavevő első kötet (Garázsmenet) és a határsávokat, nem-helyeket konok kíváncsisággal meglátogató Holtidény után a Torkolatcsönd az afázia és az amnézia vidékein jár. A költő ezekre a terepekre kalauzol minket – adná magát a fülszöveges formula, csak éppen szembemenne a kötet tétjeivel, mert itt nincs iránytű és nincs kalauz (se bolgár, se magyar), és nincsenek bevett fordulatok sem; kivetett honfitársak, elfelejtett kortársak, kísérletek és kísértetek vannak, megtörtént esetek, elképzelt helyzetek és fordított mítoszok. Rutin helyett reflexek, nyelvjáték helyett ellenbeszéd.
A Torkolatcsönd a megszólalás előtti nyelv lehetőségeit keresi egy olyan társadalmi közegben, amikor a szavakat már sokan sokféle módon használták fel és ki. Ekképpen lehet maga a nyelv híd, kapaszkodó, korlát és rács. Lehet beszédes a hallgatás, és hallgatólagos a beszéd. Az örvénylő versek olvasása után mást jelent hallgatni, és talán másmilyen lesz megszólalni is. Szegő János