A kilencvenes években nagy világsiker volt Edvard Radzinszkij Sztálin-életrajza, melyről García Márquez azt írta: "Szerintem Radzinszkij fő érdeme az, hogy könyvében Sztálin nem egy gigantikus szobor, hanem eleven ember." Az orosz történész, dráma- és prózaíró, akit egész pályafutása során leginkább a nagy diktátorok foglalkoztattak, ezúttal még közelebb ment az "eleven emberhez", és regényben írta meg Sztálin életét a gyerekkorától kezdve egészen rejtélyes haláláig. A mesélő Sztálin barátja és hasonmása, pártbecenevén Fudzsi, aki sok olyan beszélgetésnek is a szemtanúja volt, amelyről nincsenek feljegyzések. Pontosabban ő, Fudzsi, mindent feljegyez, és mindig próbál belelátni imádott-rettegett - és olykor gyűlölt - barátja gondolataiba és érzéseibe: értelmezi a nagy és kegyetlen sakkjátszmákat, melyekből mindig Sztálin kerül ki győztesen. Radzinszkij mindent tud, amit tudni lehet Sztálinról (meg Leninről, Trockijról, Buharinról és a többi kommunista vezetőről), de ezúttal a fantáziáját is szabadon engedi: így próbálja megragadni a sztálini kort, ezt az elsüllyedt Atlantiszt, amelyben a fontos eseményekről szinte egyáltalán nincsenek hiteles dokumentumok, miután szinte mindent meghamisítottak. Az első könyv az 1937-es Nagy Terrorig meséli el a történetet: Fudzsi, a jó barát ekkor már sejti, hogy ő sem kerülheti el a lágert... Edvard Radzinszkij Oroszországban valóságos nemzeti intézmény: honfitársainak milliói tapadnak a képernyőre, amikor mesélni kezd a Romanov cárokról vagy a "bolsevik Joszif cárról" - ragyogó színész, aki gyakran kicsit szabadosan bánik a tényekkel, amit a "komoly" történészek rendszeresen fel is rónak neki; de mégis ő a legfőbb történetmondó, a történelmi titkok legfőbb feltárója, a nagy krónikás, aki a maga szenvedélyes stílusában elmondja az oroszoknak, kik ők, honnan jöttek, és milyen tragédiákon át vezetett az útjuk oda, ahol most vannak...