Amor Fati, ez a bölcs Nietzsche-i gondolat, ami erről a könyvről elsőre eszébe juthat az embernek. Szeresd a szükségszerűt, szeresd a sorsodat. A könyv fejezeteiből első pillantásra kiderül, milyen széles spektrumokon keresztül közelíti meg a szerző az embert és sorsát, helyzetét a világban. Természetesen a tudományosság igénye nélkül. Nem hirdet osztatlan igét, sem bizonyosságot. Úgy ír, mint egy mesélő, mint egy olyan ember, akit minden érdekel, és úgy, ahogy azt mindig is vallotta magáról. Ő az a fajta szkeptikus, aki nem a mindent tagadás híve, hanem aki mindent lehetségesnek tart e világban és a túlvilágon egyaránt. Hol nagyon kicsinynek érezzük magunkat, hol pedig hatalmasnak. De a lényeg végül mégiscsak az lesz, hogy rá kell döbbennünk mennyire behatárolt keretek között éljük életünket, még akkor is, ha ez számunkra néha a végtelenbe tűnőnek tart. Kiszolgáltatottak vagyunk az elemeknek, a saját megjelenési formánknak, érzékeinknek. Mégis oly sok csoda van bennünk és létezik körülöttünk, hogy egy élet is kevés elmerengenünk mindezen. Megismerni pedig szinte lehetetlen vállalkozás. Végül marad a fenti gondolat, hogy az egyetlen értelmes dolog elfogadni és szeretni azt amilyenek vagyunk, azt, amivé lettünk, teremtettünk. És talán ide illő még az alábbi elgondolkodtató idézet Jungtól: "Félelmetes kaland odaadni magunkat Istennek, s ugyanoly egyszerű, mint minden olyan helyzet, amelynek az ember már nem lehet ura."
