„Tiszta, nemes gyümölcsíz, Egy pohárban tűz és víz,….” Magyarország egyik csodájáról, az ezerarcú pálinkáról dalolja e sorokat Kontor Tamás, miközben tulipános pohara falán egy egész nép kincse gurul végig. Kincskereső úton járt e kötet két szerzője, Dlusztus Imre és Soós Kálmán is. Nemzeti italunk szűkre szabott hazájában arra keresték a választ, mi történt az elmúlt másfél évtizedben? Kinek és minek köszönhetjük a jó magyar pálinka reneszánszát? Mi a titka, hogy ennek az újjászületésnek az üteme a hazai borászat példás helyreállításáét is felülmúlta? Honnan az erő, hogy hazai hódolói népes táborát maga mögött tudva, ma már világhódító útra készül? Századok alatt nemesedett a pálinka kultúrája színárnyalatokban és szellemi mélyrétegekben bővelkedővé. Az ezredforduló előtt pár évtizeden át a keleti barbárság martaléka lett mindaz, amit belőle öreg barátai a házi pincékbe, vakablakokba az élni akarásukba elrejteni nem tudtak. Azután röpke fél nemzedéknyi idő alatt lerázta magáról a ráaggatott büdös jelzőt, és megmutatta, hogy tényleg csoda: a magyar gyümölcs lelke. Ha jó kezekbe kerül ez a gyümölcs – akár prémium márkák főzőmesteréébe, akár bérfőzdésébe vagy éppen a kertvégi szaletliben a maga kedvét kereső, szabad emberébe –, elemi tisztaságában mutatkozik meg a lelke. A jó magyar pálinka mámorra és mélabúra is elragadhat, de ha mértékkel merítünk belőle – megemel és megtart. Miközben gyümölcsnemesítőket és -termesztőket, pálinkászokat és borászokat, muzeológusokat és cukrászokat, politikusokat és tanárokat, főzőmestereket és bérfőzetőket faggatott a két újságíró, a pálinkáról tudni érdemes dolgok gazdag tára bontakozott ki. Tulipános poharunk mellett ebbe is érdemes belekóstolni. Tisztelgés e kötet mindazok előtt, akik a restik sötétjéből kiszabadították az aranyat érő nedűnket, és azok előtt is, akik a kedvüket lelik vagy magukat keresik benne.