A könyv női elbeszélőjének teljes valóját átjárja az utazás élménye. Maradéktalanul átadja magát a benyomásainak. Igazából arra vágyik, hogy ez történjen a vele utazó, nála sokkal zárkózottabb férfivel is. Hogy kölcsönösen kitörhessenek a szokásaik rabságából, az örökös sietésből, a lényeges problémáik elodázásából. Veszekszik, megfigyel, gúnyolódik és reménykedik. A mediterrán táj, a sivatag vagy a kiismerhetetlen óceán segítő színterei annak a harcnak, amelyet a viszonyuk meggyógyításáért folytat. Mert ez a viszony él, még akkor is, amikor úgy látszik, hogy minden hiába. Az igazság a szavak mögött van. A szerelem a szavak mögött van, bármi hangzik is el és bármi történik is a két ember között. „Kimondatlanságok vannak közöttünk. M. is sejti, de inkább elmenekül előlük. Nem tudja biztosan, miről van szó. Én sem tudom pontosan megfogalmazni a bajt. M.-nek könnyű dolga lehetne velem, mert a viselkedésemből mindig megláthatja, hogyan állunk éppen egymással. De talán éppen erre nincsen szüksége. Idegesítik a folytonos visszajelzések. Mi jó sülhet ki belőlük. Egymás mellett döntöttünk, akkor ezt a kérdést zárjuk le egyszer és mindenkorra. Nem érti, hogy éppen ez a véglegesen ránk zárt ajtó a legnagyobb veszély, hiszen a problémáinknak ezután nem lesz tétje. Kettőnk közül én járok rosszabbul ezzel. Én vagyok az érzékenyebb fél, a lezártság engem tesz eszköztelenné és kiszolgáltatottá. Amikor azon erőlködöm, hogy ezt az egyszerű tényt megértessem vele, a komor hallgatásából felocsúdva, mindig csak azt kérdezi, amit már megszoktam tőle: Akkor le akarsz lépni, ugye? Látom rajta, hogy minden hiába. A beszéd kettőnk között sosem fog semmit megoldani.”