Curtis vagyok, az újpesti huligán, aki ököllel üti a nőket, pénzért veszi a nézettséget és a hírnév reményében az utcagyerek stílust is hajlandó eldobni. Jól tudom, sokan ezt gondolják rólam, de azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbben csak irigyek a sikereimre, mások féltékenyek rám, mert a csajuk engem akar – vagy már le is csaptam a kezükről… Nekem viszont tiszta a lelkiismeretem, istenfélő ember vagyok, akit az imádott anyukája tart rövid pórázon. Csak hát nincs könnyű dolga velem: négyévesen elszöktem otthonról és BKV-val indultam világgá; iskolás koromban a rendőrségről szedtek össze, mert egyedül szembe szálltam és téglákkal dobáltam meg egy busznyi kispesti drukkert; és azt is a családomnak köszönhetem, hogy édesapám halála után a bátyám nyakon csípett, s elindította az újpesti focikarrierem. Jóllehet, engem maga alá temetett a mocskos magyar futballközeg és egy máig az NB I-ben edzősködő szarházi megutáltatta velem a játékot, azt sem én, sem a Fradi-tábor nem felejti el soha, hogy egy „Köszönöm Istenem, hogy nem vagyok fradista” feliratú pólóban ünnepeltem a kecskeméti bajnoki címet az Üllői úti pályán. Labdarúgónak készültem, de rapperként ismert meg az ország és nem tagadom, minden pillanatát kiélvezem és kihasználom a zenélésnek: a klubtulajok komoly pénzt fizetnek, hogy náluk csináljak bulit, és míg a korombeli srácok prostikat vesznek, engem a csajok ráncigálnak az ágyba. De még mindig érnek meglepetések… Tőled kérte már anyuka, hogy a szeme előtt tedd magadévá a lányát? Vagy téged utaztatott már ki külföldre nő csak azért, hogy veled töltsön néhány éjszakát? Na, ugye! Curtis, az utca álma.