Hatalmas, fehér bernáthegyi kutya kóborol a kis falu fölött, az Alpok égbe nyúló hegyeiben. Vadságáról legendákat suttognak a falubeliek, sokan elpusztítására törnek. Csak a kis Sébastien sejti meg benne a hányatott sorsú, szeretetre vágyó lényt. Ő maga is árva, és bár szerető emberek között él, szenvedélyesen vágyik a gyönyörű Belle barátságára. Az emberi jóság erői és a közöny meg rosszindulat csapnak össze ebben a mindvégig izgalmas és kalandos történetben, melynek végén a két egymásnak rendelt lény, sok viszontagság árán, egymásra talál. A francia írónő mesteri ábrázolója gyermekek és állatok barátságának, ezt tanúsítja regényének és a belőle készült tévéfilmnek példátlan sikere.
Olvassa bele! Részlet a műből:
(…) Sébastien szerette a hegy minden arcát. Csak a hegyen volt igazán boldog. César megtiltotta neki, hogy tovább menjen annál az útelágazásnál, amelyik körülveszi a Baou-t, ahonnan a határállomás felé visz az út, a Nagy-hegyszoros jobb oldalán; ezt az utat „elátkozott folyosó”-nak hívják az öregek, mert ha enyhül az idő, nagy ott a lavinaveszély, a lezúduló hótömeg mindent maga alá temet. Sébastien szót fogadott Césarnak. Különben is, mire odáig felért, mindig jól kifáradt, nem volt kedve továbbmenni; César megtanította rá, hogy gazdálkodjon az erejével, hogy ugyanolyan ütemben menjen lefelé is, ahogy feljött. Sébastien mindehhez értett. Az állatokat is jól ismerte; a lentiek meg se látták őket. Mit számít az ábécé, amit Angelina mindenáron meg akar tanítani neki, amikor ki tudja olvasni a friss hóban a nyomok történetét? Mit számítanak a számok, amikor ismeri a kettesével meg a csoportosan járó madarakat? … Sébastien valójában sokkal többet tudott, mint az iskolások. Felsóhajtott: mindjárt húsvét, és akkor ő mehet az iskolába, ott meg csak vesztegeti majd az idejét, annyival is kevesebbet lehet Césarral, a hegyen, annyival kevesebb érdekes dolgot fedezhet fel… de hát amit egyszer megígért, azt meg kell tartania!... Sébastien idáig Guillaume doktor nyomát követte, de most kiért a fenyőerdőből. Innen a doktor Tonelliék felé ment tovább, Sébastien tehát letért a nyomról. De nem lépett bele rögtön a szűzfehér, érintetlen hóba, előbb visszanézett a völgybe. A falu laposnak látszott, mint valami vörös tető-szőnyeg, a kéményekből itt-ott vékony füstoszlop szállt fel. Szélcsend volt, a füst egyenesen felfelé szállt. Sébastien azzal szórakozott, hogy elképzelte az embereket, ahogy a házakban sürögnek-forognak: megrakják a tüzet, asztalhoz ülnek… Ő sokkal hatalmasabbnak érezte magát náluk. Útnak indult, odaért a csupasz sziklához, az Óriás Játékszeréhez. Olyan nagyok ezek a sziklák, hogy ha elmegy mellettük az ember, csak havas tetejű, magas kőfalat lát, melyről jégcsapok csüngnek alá, mint valami fogsor. Mögötte lecsusszant egy darabka hótakaró, egy kövecske pattant a sziklafalnak… Sébastien hátrafordult. Teljesen egyedül volt. Továbbment, egyik szikláról a másikra, mint valami útvesztőben. Megint leesett egy kövecske. Belefúródott a puha hóba. Sébastien felnézett, mozdulatlanná dermedt. Meghallotta és megértette a legapróbb zajokat is, de most semmit sem hallott, csak a lágy szellő fújdogált az álmos, csendes hórengetegben. Továbbment, elhagyta a sziklacsoportot, odaért ahhoz a meredek sziklafalhoz, melyen még a hó sem bír megkapaszkodni. Gyorsan odasimult a falhoz, éppen hogy csak be nem temette a hangtalanul leszakadó hótömeg. Most már biztosan tudta, hogy követi valaki, valaki, aki könnyedén elrejtőzik a sziklák mögött, aki a legmeredekebb sziklafalon is fel tud mászni, tudta és megijedt… Egy kiugró sziklapárkány alatt állt, arról esett le a hótömeg. Vigyázva lépett el a sziklafal mellől. Felnézett… … És meglátta a kutyát. Ott állt fölötte. Nézte őt, hatalmas teste kirajzolódott az ég jeges kékje előtt... Sébastien a keze fejével megdörzsölte a szemét. A kutya tényleg ott volt, egyenesen állt, nem mozdult, csak a farkát csóválta. Meglátszott a lehelete, ezüstfehér bundájában csak az ajka volt fekete meg a szemében a csík. Látta Sébastient. Lehajtotta a fejét. Elugrik-e?... Sébastien már nem félt, csak azért nem mozdult, mert visszatartotta valami ismeretlen erő; a kutya meg csak nézte őt. Halkan odaszólt neki: - Belle… A kutya nem mozdult, csak nézte őt, és csóválta a farkát. Sébastien felbátorodott, nekiindult. A hatalmas csendben csak a hó csikorgása hallatszott a léptei alatt… - Gyere!... Gyere ide… Az állat mintha meghallotta volna. Tőle ijedt meg vajon vagy valami távoli zajtól, amit csak ő hallott? Vagy a patak messzi sírásáról? Hirtelen eltűnt. Fehér bundája beleolvadt a fehér hótakaróba. Felfelé indult, a Baou felé, a hegyi szél meg vitte Sébastien kiáltását… Belle-nek kiáltott, aki elmenekült az ő csodálkozó tekintete elől…
Sébastien hazament, de nem szólt senkinek semmiről. Mindenről megfeledkezett, a patakról meg a malomról. Guillaume-ról, az iskoláról. Lehajtotta a fejét, összeszorult a torka, hisz megszidták. Hallgatott. - Mindenütt kerestünk. Soha nem maradtál el ilyen sokáig! Ráadásul az a kutya ott mászkál a hegyen… Nagyapa még most is keres; meglátod mit kapsz Jeantól, ha hazajön a munkából! Nem szégyelled magad, így megijeszteni minket? César csak este jött meg, Jeannal együtt. Angelina már lefektette Sébastient. César lehajolt a gyerek fölé, de ő becsukta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. De megrebbent a szeme, elárulta magát… úgyhogy César leült az ágya szélére, és megsimogatta a haját. - Sébastien… Kinyitotta a szemét. César belenézett, és mintha mindent kiolvasott volna belőle… a kicsi elmosolyodott. - Tudod… César világoskék szeme még sose ragyogott ilyen fényesen. - Tudom. Halkan beszélt, nyugodtan. Sébastien újra lehunyta a szemét. César megszólalt: - Sébastien… ugye, nem akarod, hogy megöljék a kutyát? Sébastien gyönyörű képeket látott, úgyhogy nem is nyitotta ki a szemét, szenvedélyesen válaszolt, a frissen támadt szeretet szenvedélyével: - Nem akarom! - Miért nem? - Nem tudom. - De hiszen nem is ismered azt a kutyát. Az öreg szeme mosolygott vastag, fehér szemöldöke alatt. Sébastien egész testével a fal felé fordult. - Nem akarom és kész – felelte. César kék szemében lassan kihunyt a vidámság apró szikrája. Komolyan mondta: - Aludj, kisfiam… Ha nem akarod, hogy megöljék a kutyát, hát nem is lesz bántódása. Erre Sébastien visszafordult, felnézett az öregre: ezentúl minden olyan egyszerű lesz!
Holdfényes, csenddes éjszaka volt, nem zavarta meg a házikó nyöszörgése, sem a széllökések. Minden alaudt. Sébastien felkelt. Jégvirágos volt az ablak; és ő nézte az appró fenyőágakat, a páfrányokat, a csillagmiriádot. Aztán kis meleg kezével letörölte az ablaküveget, és várt. Éjfélt ütött az óra. Sébastien egyre csak várt, vacogott a foga, de biztosan tudta, hogy eljön. El kell jönnie. És eljött. Először csak hosszú, mély vonítás hallatszott, fájdalommal hasított bele az éjszakába. Aztán meglátta, ott ment a hegygerincen, a ház fölött északra. Lassan haladt, a holdfényben még fehérebbnek látszott, mint nappal. Aztán eltűnt, de olyan szép volt, hogy Sébastien belemosolygott az éjszakába. (…)
