A XVIII. század építészete örökli a barokktól a formák pazar gazdagságát és szeszélyességét, ugyanakkor ezt könnyedebbé és kecsesebbé oldja. Nemkülönben a festészet: mintha a barokk szépségeszmény által meghatározott irányt követné, de ezt nagyobb könnyedséggel teszi. Canaletto, Bellotto és Guardi ragyogó `fotogramokon` örökíti meg ennek a boldogságban úszó Európának a városképeit. Mindezt együttesen nevezzük rokokónak. Azonban ismét beköszönt a változás. Angliában már a szigorú neopalladiánus stílusú épületekért rajonganak, Hogarth révén pedig a festészet a társadalmi szatíra hatékony eszközévé válik. A francia felvilágosodás gondolkodói egy új társadalom körvonalait vázolják fel, amely az Ész elsőbbségén alapszik, s a klasszikus formavilágot alkalmasabbnak ítélik arra, hogy a vizuális művészetekben kifejezze racionális hitvallásukat. Herculaneum és Pompei váratlan fölfedezése nagy segítségükre van ebben. A legkülönfélébb nemzetek műértői keresik fel az itáliai ásatásokat, s a `régi kacatok` számos új ismerettel szolgálnak. Rómában és Londonban megnyílnak az antik világot bemutató első múzeumok, a század végén pedig már a klasszicizmus a `korszerű` stílus.
