Spanyolország nagy eretnek írójának könyve egy koszorús vagabund és akadémikus képromboló merész, kihívó írása. A Méhkas a negyvenes éveknek polgárháború utáni Madridjának kaleidoszkópszerű, nyomasztó körképe. A regény a csípős humorú és költői erejű bírálat jegyében fogant, hiteles híradás egy mesterségesen elzárt világról, amelyről a második világégés nagy kataklizmájában megfeledkezett az emberiség. Cela könyvében, mint csaknem minden írásában, többnyire az élet kitagadottjai ténferegnek, elesettségükben is festői alakok, a spanyol cifranyomorúság cinikus haszonélvezői és szánandó kárvallottjai. A szabadság megszokott reflexei még élénken pulzálnak a társadalom tagjaiban, ám a szereplők kénytelenek belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hiszen az életet mégis csak élni kell tovább. A mű azt az intellektuális és művészi magasfeszültséget árasztja, amely a legnagyobb modernek sajátsága, világában groteszk szeszély, szavaiban ideges irónia villódzik. Vannak igazságok, amelyeket úgy érez az ember, mint az éhséget vagy a migrént. Az 1989-ben Nobel-díjjal jutalmazott Camilo José Cela a húsbavágó fájdalom kellemetlen igazságvágyával írta meg remekművét 1950-ben. Hangneme kérlelhetetlenül tárgyilagos, egyszersmind a perifériára szorultak felháborodottságát tükrözi. Ennek fényében csak álmélkodhat a művészet és politika kapcsolatát meglehetősen jól ismerő magyar olvasó, hogy az azóta klasszikussá vált Méhkas Franco Spanyolországában három kiadást is megélhetett.