Mi könyörögve kértük anyánkat, adja oda mindenünket, hiszen ő nekünk a legdrágább kincs az egész világon. Semmi sem pótolhatja őt. De hajthatatlan maradt. Mi pedig tehetetlenül néztük a készülődését, mit sem tehettünk, mert a kincstár ajtajának varázsszavát csak a tündérkirálynő tudja, senki más. Hiába könyörögtünk az óriások királyának is, nem tudtuk meglágyítani a szívét. Némán néztük hát, ahogy anyánkat az óriások közrefogják, csónakba ültetik, és hajóra szállnak vele.
Böszörményi Zoltán (Arad, 1951) József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, az Irodalmi Jelen főszerkesztője. 2016-ban a magyar kultúra szolgálatáért a Magyar Érdemrend középkeresztjével is kitüntették. Tizenhárom verseskönyv, öt prózakötet szerzője. Műveit angol, német, francia, orosz, lengyel és román nyelvre fordították le.
 
Legutóbbi kötetei:
Az irgalom ellipszise (versek), 2016
Kényszerleszállás Shannonban (költemény), 2017
Soha véget nem érő szeretkezés (versek), 2019
 
Döbbenetes kelet-közép-európai jelenség, hogy a Nyugat-Európába áramló vendégmunkások gyerekeit otthon nagyszülők, ismerősök vagy bérszülők nevelik. Böszörményi Zoltán kisregénye ezt a témát dolgozza föl valós történet alapján. Egy édesanyja után sóvárgó kislány könnyfakasztó vallomását olvashatjuk, és kötelességünk figyelmeztetni az olvasót, hogy a kortárs irodalom egyik legszomorúbb, legemberpróbálóbb művét tartja kezében. A személyes kálvária mögött ott sötétlik egy egész régió tragédiája. Böszörményi műve kétségbeesett figyelmeztetés arra, hogy a szülő és a gyermek érzelmi kötelékének szétszakítása nemcsak a lelkeket, hanem a társadalmat is szétzilálja.