"...amikor apaként elmegyek az óvodába, hogy elhozzam a kisfiamat, akkor milyen alapon választom ki, hogy kit viszek haza? Talán megkérdezem az óvónőtől, hogy melyik gyerek viselkedett a legjobban? Vagy körülnézek, hogy melyik kölyök a legszebb? És ha az óvónő azzal fogad, hogy az én gyerekem elpáholta öt csoporttársát, és egy pohár kefirt öntött a takarító néni fejére, akkor ott hagyom, és választok egy normális gyereket? Nem. Minden körülmények közt a sajátomat viszem haza. Azért, mert ő az enyém! Ez a vele való kapcsolatom alapja. És ha ez az alap megvan, hazaviszem őt, és otthon elbeszélgetek vele a pohár kefirről, az ovistársakról, a takarító néniről és a verekedésről. Milyen egyszerűnek és természetesnek tűnik mindez, ha a saját gyermekeinkről van szó, de ha Jézus mondja ugyanezt az Atyáról, akkor zavarba jövünk, mert a szégyen és a félelem által belénk vésődött kalmárszellem olyan mélyen járja át a lelkünket, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy csak úgy, minden feltétel nélkül szeretni való emberek vagyunk..."
