A múlt kép-, szöveg- és hangtöredékek formájában – szünet nélkül – árad, tör felszínre (utat magának) Bogdán József költészetében és lírai prózájában; az emlékképnek és a gondolatnak nincs szüksége levegővételre, amit másként, írott szövegben, írásjelekkel jelölünk. Ezért marad el a központozás teljesen Még utoljára című verses életrajzának valamennyi szövegéből, képez így, hiányában is fontos jelentést, hogy aztán ezek az egymásba átfolyó és -tűnő képek A mi papunk című lírai prózába szervesülve nyerjék el az emlékezés konvencionális (mondat)formáit, noha a versbeszéd, töredékesen, még így is (kétszer) felbukkan és megtöri a prózaformát.
Az egymásba olvadó emlékképek a trauma egyetemességét és mindenre kiterjedő alakzatait jelenítik meg, teszik érzékelhetővé számunkra. (…) Anyátlan árvaság, szeretetlenség, a nevelőszülők kegyetlensége, nélkülözés és a jólvasaltak társadalmából való kiszorultság avatja a lírai ént egyfajta vajdasági Szilveszterré: a szegénység minden külső és lelki jelén (elhanyagoltság, éhezés, a hideg gyötrelme) át a kegyetlenek és a hatalommal rendelkezők elleni lázadásig (a haldokló anyával rosszul bánó Bolváriné fölkeresése, szembeszegülés az egyházi elöljárók akaratával), a szabadságkorlátok feszegetése, az önvád különböző formái. (…) „Most hogy már öregszem egyre inkább / Kiszépül arcomra cigányságom...” – az egyszerre felemelő és megrendítő váltás hangjai a lírai én magatartásában; a saját kultúrába való visszatérés, az anyanyelv visszavételének és egyenrangúsításának verspillanata, amikor a magyar nyelvű beszédet felváltja a cigány akcentus, majd a nyelv is a versben: „Temerao me”. (Bence Erika)
