A kötet harminchárom enigmatikus, groteszk, filozofikus rövidprózájaugyan nem egy előre megtervezett sorozat részei, az egyes darabok azonban valamiféle gondolatritmust követve mégis izgalmas puzzleelemeiként kapcsolódnak egymáshoz, miközben hidegrázós nevetésre késztetik az olvasót. A történetek a földből erednek és az égbe térnek, néha fordítva: az égből jutnak le a földre, és gyökeret eresztenek, kivirágoznak. Csodák sarjadnak fáradhatatlan rügyekként újra és újra.
E történetek logikája szerint a varázslat szükségszerű és magától értetődő. A nyelv szuggesztív erejével a képzelet meghökkentően hiteles meséket alkot, ahol a csoda hozzáférhetővé szelídül, s az olvasó a legtermészetesebb módon ingázhat valóság és álom, rendkívüliség és hétköznapiság között.
Az összes történet szereplője talán egy és ugyanaz, csak más-más arcát mutatja, akár a föld az egymást követő évszakok során. Sapita Peron, Caballito, B. Ferenc, Lin és Wei, Anna Nyikolajevna Bobukin, Káleb, Annunciáta nővér és a többiek mind-mind sorstársak, s végül az olvasó is elmondhatja a szerzővel együtt: „csak tudtam, ahogy álmunkban tudunk dolgokat”.
