"Nem csupán a szivárvány jelentett többet önmagánál, de a fény és az égi fények is valami nem evilágit sugároztak mindig is magukból az ember számára" - állítja a névtelen szerző, akinek a szivárvány műtörténeti múltjából összeállított gyűjteményére az unokaöccse talált rá egy kukából előbányászott borítékban. Postai küldeményt olvasunk hát, amely egy szivárványról szóló esszé és egy napló kézzel írt, összekeveredett lapjaiból áll. Az esszé a szivárvány - és mellette az égábrázolások - művészettörténetét tekinti át a középkortól a 19. század festészetéig a "futóbolond"szerző, aki ennek nyomán a neoplatonizmus hatását is felfedezni véli e képtípusnál. Naplójából kiderül, hogy valóban földönfutó, albérletből albérletbe költözik, miután elvesztette a lakását. A napló feljegyzéseket tartalmaz aktuális lakhelye, egy lakótelep életéről, lakói ellesett, kihallgatott mondatfoszlányaiból. Piaci évődések, átkok, pillanatképek újszülöttnek örvendő szülőkről és gyermeküket vesztett öregek magányáról... e pillanatképek úgy feszítenek hidat az esszé képei köré az itt és mostból, akár egy szivárvány vízcsepp-prizmái, fanyar ellenpontjául az "örök kérdéseknek". Az eddig fordítóként ismert Béresi Csilla verseskötete 2015-ben jelent meg A tükör peremén címmel. Képzőművészeti írásai többek között az Új Művészetben láttak napvilágot.
