Zsófi története a félelmeinket irányító előítéletek súlyáról szól. A tizenkét éves cigánylány ezen a nyáron szembesül először származásával, egy véletlen folytán megismeri édesapját, akinek személyét születésétől fogva homály fedte, megtanul gondoskodni önmagáról, miközben életre szóló barátokra lel, s a szerelem is megérinti. Az új kalandok sodrában Zsófi hirtelen válik felnőtté.
(…) Anya körül hatalmas csődület támadt. Zsófi kiszorult a felnőttek gyűrűjéből, mindig arrébb és arrébb lökte valaki. A motorost talpra segítették. A fiatalember odaszédelgett a mozdulatlanul heverő női alakhoz, lecsatolta a bukósisakját, és falfehér arccal hebegte: - Nem tehetek róla… Kilépett a busz mögül… Nem láthattam… - Valóban nem tehet róla – helyeselt egy kellemetlen női hang. - Láttam az esetet. Tanúskodni fogok, hogy maga ártatlan! - Nem mindegy, hogy ki a hibás? – sikoltozta egy lila blúzos asszony.– Ez a fiatal nő mindjárt meghal! Nincs itt egy orvos? Orvost! Orvost! - Hívja valaki a mentőket! – utasította a tömeget egy férfi. – Kinél van telefon? - Nálam – felelte egy riadt női hang. – Jaj, istenem! Mi is a mentők száma? - 104 – hangzott több felől. - Máris… Máris… Csak remeg a kezem. Halló! Mentők? Baleset történt… - Mindjárt elvérzik! Csináljanak már valamit! – sápítozott a lila blúzos, és a mozdulatlan nő fölé hajolt. - Ne nyúljon hozzá! – rántotta vissza a karjánál fogva egy köpcös alak. – Hátha megsérült a gerince! - A gerince? A fejéből ömlik a vér… - rázta le magáról a lila blúzos a férfi szorítását. – Talán már nem is él – tette hozzá tétován. A távolban fölsírt egy sziréna. Néhány pillanat múlva a mentőautó befordult a sarkon, és lefékezett a tömeg mellett. Két egyenruhás fiatalember ugrott ki a kocsiból. - Utat! Vigyázzanak, kérem! A bámészkodók szétrebbentek. - Infúziót! – utasította társát az egyikük, majd odatérdepelt a sérült mellé. Az alélt test alá sárga lepedőt csúsztatott, amely egy hirtelen mozdulatára hatalmasra dagadt, megtelt levegővel, és egyszerre úgy festett, mint az a vastagra felfújt gumiszőnyeg, amely besüpped az ugrándozó gyerekek talpacskái alatt a Vidám Parkban, a magasba lendíti őket, hogy azután visszahuppanhassanak megint. De ezen a gumiszőnyegen most nem ugrándozott senki, még csak meg sem mozdult rajta senki, egy összezúzott női test hevert a sárga anyag fogságában öntudatlanul, vértől csatakos hajjal, felhasadozott ruhában. Ezen a gumiszőnyegen most anya feküdt. - Itt a táskája! – kapta fel a földről a kecses lakktáskát egy szemüveges diáklány. A többiek a szétgurult tárgyak után hajlongtak. Néhány pillanat múlva visszakerült rejtekébe a rúzs, a notesz és egy fekete hajú kislány fényképe. A lakktáskát a hordágy végébe tették. Anya egyik lába mezítelen volt, véres horzsolás csúfította a lábfejétől, ki tudja meddig – a vége nem látszódott, eltűnt ruhája megszaggatott foltjai alatt -, a másikon árván búslakodott a bordó, pántos szandál. Megérkezett a rendőrautó. A csődület utat engedett a hivatalos személyeknek. A kék egyenruhások lezárták az úttestet, táblákat helyeztek el jobbról-balról, cselekedtek az előírás szerint, ésszerűbb indok nem lehetett, hiszen az embertömeg, a hordágy, a fejtetőre állott motor, no meg a mentőautó éppen elég úttorlaszt jelentettek eddig is – hosszú kocsisor berregett, tülkölt türelmetlenül mindkét irányból. A mentősök beemelték a hordágyat a mentőautóba. Felbőgött a sziréna, a távozó kocsi kerekei porfelhőbe burkolták a kíváncsiskodókat. A rendőrök most mérőszerszámot és krétát vettek elő, mértek és számoltak, majd rajzolni kezdtek az aszfaltra, elmélyülten és gondosan, majdhogynem élvezettel, mint a gyerekek a játszótéren, s hamarosan különféle jelek, csíkok és ábrák fehérlettek a vérfoltok között. Az egyik rendőr megjelölte a helyet, ahol anya feküdt, a másik körberajzolta az aszfalton heverő motort, (ügyetlen kör lett belőle, de addigra már elfáradhatott a rendőr, amúgy is nehezen hajolt a pocakja miatt, meg aztán meleg is volt), s fehér krétakörbe került az elárvult bordó szandál párja is, itt maradt tehát, lerepülhetett az ütközés pillanatában, s most csámpásan lapult a motor hátsó kereke alatt. - Látta valaki az esetet? – emelkedett fel szuszogva a kövér rendőr, megtörölte izzadt homlokát és körülnézett. - Én láttam – lépett előre a kellemetlen hangú hölgy. – Ez a fiatalember nem tehet semmiről – mutatott a még mindig sápadt motorosra. – A nő, akit elütött, a busz mögül lépett az úttestre. A zebra odébb van, látja? Itt tilos a gyalogosforgalom. De hiszen ezeknek magyarázhatja a szabályokat! Mit érdekli a fajtájukat! Csak élnek bele a világba… - Látta még valaki az esetet a hölgyön kívül? – fordult el az asszonytól a rendőr. Az emberek a vállukat vonogatták, dünnyögtek valamit, és a dolgukra indultak. - Van hozzátartozója a balesetesnek? – próbálkozott tovább a rendőr, ám válasz nem érkezett. A kellemetlen hangú hölgy ekkor jelentőségteljesen felemelte a mutatóujját. - Várjon csak! Az a szerencsétlen odakiáltott valakinek, mielőtt lelépett a járdáról. A kiáltására lettem figyelmes, azután végignéztem a szörnyű jelenetet… A túloldalra kiáltott egy lánynak. Nézzék csak, ott szalad! Az a fekete hajú, piros ruhában! A többiek Zsófi után fordultak. Már csak egy pillanatra láthatták menekülő alakját, a lány a sarokhoz ért, majd eltűnt a szemük elől. (...)