A venetói Villa Spadát 1917 őszén, a caporettói vereség után elfoglalja az osztrák hadsereg. A villa lakói különbözően reagálnak arra, hogy fogollyá váltak saját házukban: a matematikus nagymama makacs hallgatással igyekszik megtörni az ellenséget, az évek óta nem létező regényén dolgozó nagypapa bölcs mondásaival szórakoztatja a ház népét, a szomorú és szenvedélyes Maria néni pedig egyre közelebb kerül a megszállók parancsnokához.
Mindeközben az ellenállásban is részt vesznek, titkos információkat juttatva el az angolokhoz, s a nemrég felfogadott sánta intézőről kiderül, hogy jóval több, mint egyszerű gondok…
 
A történet mesélője a tizenhét éves, árván maradt unoka, Paolo, aki a Nagy Háború alatt találkozik először a szerelemmel, a féltékenységgel, a bosszúval, és megérti, hogy a győzők és a legyőzöttek egyazon tragédia áldozatai, mely nemzeteken és családokon átívelve senkit sem kímél.
 
Andrea Molesini könyve egyszerre egy fiú felnőtté válásának története, háborús regény és lebilincselően izgalmas kémtörténet. A tárgyi világ, a helyszínek, az ételek, az utcán terjengő szagok aprólékos ábrázolásával a szerző érzékszervi közelségbe hozza a háborús időket, a különös érzékenységgel megírt párbeszédek pedig a szereplők pszichológiai motivációit tárják föl. Az eleinte lassan hömpölygő szöveg a megszállás mindennapjaiba, a villa lakóinak életébe nyújt bepillantást, majd a végéhez közeledve drámai és feszült, sodró elbeszéléssé válik, végig megtartja azonban az egyensúlyt komikum és tragikum között, hol sírásra, hol nevetésre késztetve az olvasót.
 
Részletek a könyvből
 
„A kód meglehetősen egyszerű volt. Első ablaktábla nyitva és második csukva azt jelentette: „a csapatok a front felé mozognak”, első csukva és második nyitva: „mozgás a fronttól visszafelé”. Mind csukva: „nincs mozgás a láthatáron”. Később azonban a rendszer további táblákkal bonyolódott. Az első ablak az elmozdulást és irányát jelentette, a harmadik a hadművelet minőségét (fogalmam sincs, mit értettek „minőség”-en). A mosáshoz igazított kód ellenben a felakasztott ruhák színén és fajtáján alapult. Zakók, ingek, gatyák, alsónadrágok, melyeket könnyen meg lehetett különböztetni a magasból is a lelógó ujjak és szárak miatt, a birodalmi repülésről jelentettek (a nagymama az ujjak és a szárak hozzárendelését a szárnyakhoz londoni barátjával, Sir Jamesszel találta ki titkos összejöveteleiken), míg az ágyneműk, felmosórongyok és zsebkendők az ellenséges élelmiszer-ellátmányozásra vonatkoztak. A színek is fontosak voltak. Fehér ing és piros gatya, sárga zsebkendő mellett – ez az egyetlen párosítás, melyre emlékszem – azt jelentette: „kifogyóban a repülő-üzemanyag”.”
 
„A két élve elégett emberre gondoltam, reméltem, hogy meghaltak a robbanásban. Láttam, hogy a Fokkerek Sacile felé távolodnak, most magasan szálltak, három apró, mozdulatlan kereszt az égen. Egyetlen felhőt sem lehetett látni, az égbolt sápadtan kéklett, éppen csak fodrozta egy, a láthatár felett elhúzó madárraj, a vándorlás előőrse.
Egy égő repülőgép, egy lelőtt fülemüle, egy megölt ló: ebédnél másról sem beszéltünk. A halál képe szörnyűbb, ha valami szép és nemes hal meg, valami, ami repül, énekel, fut. A néni elmesélte, hogy beszélgetett erről a báróval. Azt mondta, hogy a németek kék szemű, sima bőrű fiúcskának látják a halált, akinek enyhe szappanszaga van. Mi ellenben nőnek képzeljük, szépnek és jól öltözöttnek.
- Mert nekik „der Tod”, nekünk „la Morte” – zárta rövidre a nagypapa, aki elveszítette a türelmét, ha más filozofált.”
 
„- Átadna egy üzenetet a nagynénjének? Valamit, ami… számít.
Meglepett a hangszíne, hirtelen komoly lett; szinte ellenszenves.
- Hogyne, báró… semmi… személyes… ugye?
Megtorpant, tekintete feszültté és nyugtalanná vált: - Hogyan? Én úriember vagyok… uram.
Észrevettem, hogy a csizmája koszos.
- Én nem… nem akartam…
Elindultunk, lassan, mert az út emelkedni kezdett.
- Van egy angol vadászrepülőraj…
Az üres ösvényre meredtem, magam elé, a kövek között megbúvó fűcsomókra, a távoli fákra.
- Angolok, SPAD-ok, együléses biplánok. Mindig ugyanaz a raj húz el a villa fölött, mindig ugyanaz… semmit sem mond magának az, hogy jégmadár?
Meggyorsítottam a lépteimet. – Milyen madár?
- Jégmadár. Annak a pilótának a jelvénye… azé, aki vezeti a rajt, egy nagyérdemű pilóta, ahogy itt mondják, átrepült egy lángoló jelzőballonon, talán ki is tüntették…
Igyekeztem közömbös maradni.
- Adja át Donna Mariának, kérem szépen, és adja át a nagyapjának is, hogy az ellenséggel bármilyen hírt közölni bármilyen eszközzel bűncselekmény, és a háborús törvénykezés – kissé halkabbra vette a hangját, és megállt, kényszerítve, hogy ránézzek – halállal bünteti. A kémeket nálunk felakasztják.”
 
„Renato kivette a kialudt pipát a szájából. A szipkával kis rést nyitott a hárs levelei között. – Látod azokat a köteleket?
- Alsónemű… gatyák – feleltem.
- A császár tisztjeié.
- És akkor?
- Próbáld meg leírni őket. Nézd meg jól.
- Kiteregetett alsónadrágok… mi még… egy kicsit szakadtak.
- Egy kicsit? Mondjuk úgy, hogy gatyákra aggatott lyukak. – Rám nézett. – Ha győzünk, az nem azért lesz, mert Diaz jobb, mint Boroević, mindegyik jó, minden tábornok, abban, hogy ölre menjen a másikkal… ezek miatt a szakadt gatyák miatt… fogunk nyerni. Senki sem győz rongyokkal a seggén.”