1955 márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a közemberek közé, és az az elve, hogy mindenki bűnös, ha megvakarjuk) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most a rákkal kell megküzdenie. A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódnak a rákos daganatok: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak talán az orosz népi gyógyászat, talán a nyírfagomba segíthet, ha a hivatalos orvosok tehetetlenek. A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerból, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről. A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: a súlyos betegséggel sikeresen megvívott harcát és vívódását, küzdelmét azért, hogy a lágerban töltött évek után értelmet találjon életének. Évtizedekig a kommunista hatalommal való szembenállás jelképe volt ez a könyv, melyet a szocialista országokban csak titokban lehetett olvasni; mára elfoglalta helyét a XX. század nagy klasszikus művei között. A Rákosztály igazi orosz nagyregény Dosztojevszkij és Tolsztoj szellemében: éppúgy szól hús-vér emberek szenvedéséről, mint szimbolikus szintjén az örök emberi lázadásról az olyan hatalommal szemben, melyben az istentelen szadizmus rákként elburjánzik.