„Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen boldog”, írta Ady Endre egyik újságcikkében. Versei azonban szinte másról sem szólnak, mint arról, hogy milyen állapotok uralkodnak az országban. Költészete a magyar viszonyok kultúrakritikája. Bármiről írt, politikáról, szerelemről, hitről, halálról, minden sorát a fájdalom, felháborodás, keserűség, undor és a változtatás elemi vágya hatja át. A halála óta eltelt évszázadban mindaz, amit olyan éles szemmel bírált, eleven probléma maradt, Ady költészete semmit sem veszített frissességéből. Ehhez persze tisztánlátása mellett az a kivételes nyelvi erő, képzeletének az a szabadsága is kellett, amellyel a magyar ugar, a Hortobágy poétája, az eltévedt lovas és a többi metaforáját megalkotta. Megvesztegethetetlen kritikai magatartásában, kíméletlen ítéletében van valami reménykeltő: ha nem bízott volna a változásban, aligha vesztegeti rá az idejét, hogy nyugtalanító vízióvá formálja a hazai lápvilág valóságát.
