FülszövegAz 1939-es születésű Kulcsár Zoltán szerencsésnek nevezheti magát, hiszen több rokonával ellentétben fiatal kora miatt őt nem hurcolták el málenkij robotra a szovjet katonák. A szülőföldjét, Kárpátalját erőszakosan bekebelező hódító nagyhatalom által rájuk kényszerített „szovjet paradicsom” különféle poklait azonban neki és szeretteinek is meg kellett szenvedniük.A szerző olvasmányos stílusban eleveníti fel saját életének nyolc évtizedét, ehhez hátteret a Magyarország ezeréves egységéből kiszakított Kárpátalja – családja sorsával ezer szálon összefonódó – tragikus története ad. Édesapja egy csehszlovák járőr bántalmazása következtében hunyt el, egyik nagybátyja honvédként áldozta életét, a másik kettőt szovjetek hurcolták el, hogy valamelyik távoli kényszermunkatáborban dolgoztassák. Két nagynénje férjének is hasonló sors jutott. Rokonai közül csak egy tért haza.Bár nem kényszermunkásként, de a szerző is megjárta Szibériát, miután 1961-ben besorozták a szovjet hadseregbe. A sors keserű abszurdja, hogy egy napokkal korábban felszámolt lágerbe vezényelték.A családi történetekkel tarkított, a kárpátaljai magyarság olykor rabsággal felérő 20. századi mindennapjait bemutató memoárt a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emléke előtt tisztelgő sorozatában tárja a nagyközönség elé.