Európa, Budapest, 2004
234 oldal

Talán úgy vagyok József Attilával, mint tulajdon árnyékommal, igen. Talán. Elfogadtam a létezését. Már nem is foglalkozom vele. Azaz, mégis. A bennem is munkáló hiúság okán, néha szívesen letagadnám. Tagadhatatlan. Falra tudnák mászni, ha a plafonra kúszik, fölébem kerül s kicselez. Van, hogy elviselem. Effélék. Nota bene, hasonló a kötődésem a nyelvhez mint olyanhoz, megközelítőleg. Magától értetődik, hogy szimultán, több fronton is hadat viselek.
Fenyves Marcell

József Attila verseiből mindannyiunknak beugranak sorok, amikor rá gondolunk. Persze mindenkinek más és más, mert ő a „mindenhol tanítható: óvodától egyetemig”. Ahogy Cseh Tamástól hallottuk. A felnőtt olvasókat sokszor hozza zavarba a témaválasztása, ami a legfontosabb dolgainkba nyúl bele, a sorokon átütő elképesztő tehetség pedig bármilyen elemzést vagy ajánlást nagyon nehézzé tesz. Mit is lehetne mondani egy olyan emberről, aki, mint a múlt század fiatalon meghalt költői és zenészei közül mások is, az egész életével nyomatékosította a műveiben ránk hagyott sorait, melyeket leesett állal olvasunk, hogy ezt is meg lehet csinálni.
Nagyon sok ok van, ami miatt érdemes tanulni írni-olvasni, a legelső okok között pedig ott van József Attila.