Holnap, Budapest, 1993
190 oldal · Fordította: Bánki Vera

Azt a különös sejtelmet, nyugtalanító érzést nevezzük előérzetnek, amely a tudat mélyén bujkál, valamely ismeretlen helyen, időben és körülmények között bekövetkező balesetre, tragédiára való testetlen, ködös utalásként. Azután lassan határozottabb formát ölt, s már figyelmeztet bennünket; kezdetben apró jelzésekkel, amelyek alig válnak ki a mindennapok közönséges, többnyire véletlennek tartott dolgai közül. Ha e figyelmeztetés fenyegető, érthetetlen jelenségben, eseményben ölt testet, megrémülünk, de bármely váratlan, meglepő is, nem értjük, mert arra tanítottak bennünket, hogy mindannak a valóságban gyökerező oka van.
Kevesen gondolnak arra, hogy a valóság mögött rejtőzhet egy valóságon túli világ, melyet nem az ok-okozat egyszerű viszonya, hanem más törvények működtetnek.
Mit teszünk, ha leesik a falról egy számunkra kedves személyt ábrázoló fénykép? Haragszunk magunkra, mert ügyetlenül vertük be a szöget, és eszünkbe sem jut, hogy üzenetet kaptunk, az üvegcsörömpölés hangja riasztó, vigyázunk arra, akit a kép ábrázol. Elfelejtjük az egészet, majd baleset, tragédia esetén eszünkbe jut, borzongás fog el, kétségbeesés, miért nem értettük a korábbi üzenetet.