Jean-Paul Sartre: Az ördög és a jóisten (antikvár)

Európa, Budapest, 1963
196 oldal · puhatáblás · Fordította: Bajomi Lázár Endre

Sartre 1951-ben bemutatott Le diable et le bon Dieu című (a 16. századi német parasztháborúk idején játszódó) drámáját a leginkább talán történelemfilozófiai példázatként értelmezhetnénk. Sartre drámája ugyanis elsősorban nem a parasztháborúról és nem is a szereplők életéről és sorsáról, hanem egy (a későbbiekben kidolgozandó) metafizikai összefüggésről szól. Természetes, hogy a darab cselekménye és a szóban forgó metafizikai alapgondolat feszültségteli viszonyban állnak egymással. A metafizikai tartalomhoz képest a cselekmény fölöslegesen túlbonyolítottnak tűnik: a kép szinte áttekinthetetlenül összetett, nehéz követni, hogy ki kivel és ki ellen van. A cselekményben bőven vannak motiválatlan lépések (például Heinrich árulási jelenetében) és teljesen fölöslegesnek tűnő szálak (mint például Götznek a nőkhöz való viszonya). Az elemzés így rendkívüli nehézségekkel szembesül, ezért először a darab előzményére kell vetnünk egy pillantást. Sartre főhőse már 180 évvel korábban megjelent Goethe Götz von Berlichingen című drámájának címszerepében. Persze Sartre a darab tartalmát és cselekményét annyira átformálta, hogy még a rokonság is csak igen-igen áttételes. Goethe drámájának azonban volt egy motívuma, amelyet már a kortárs értelmezők is kiemeltek. A darabról Jakob Michael Reinhold Lenz 1773-ban a következő sorokat írta: “Mit tanulhatunk ebből a darabból? Azt tanulhatjuk belőle, hogy a cselekvés a világ lelke, nem az élvezet, nem az érzékenység, nem az érzelmi megnyilvánulás; csak az az ember válhat hasonlatossá Istenhez, aki szakadatlanul cselekszik, és a tevékenységében szakadatlanul élvezetet talál. Azt tanuljuk belőle, hogy a bennünk cselekvő erő a szellemünk, a legmagasabb rendű részünk, hogy ez adja meg számunkra […] az igazi életet, az igazi következetességet, az igazi értéket, hogy enélkül az összes élvezetünk, az összes észlelésünk és az összes tudásunk puszta szenvedés, a halál elhalasztása.”1 Goethénél olyan cselekvésről van szó, amely a közösség sorsát valóban releváns módon átalakította. Sartre-ot is éppen ez érdekelte: a történelmi cselekvés anatómiája és logikája. Ennek pontos kidolgozásához azonban Sartre más fogalmakat használt, mint Goethe, és ezért teljesen más források után is kellett néznie.