Corvina, Budapes, 1976
550 oldal · Fordította: Benczédi Magda, Fázsy Anikó, Havas Lujza, Kovács Vera

Henry de Morant könyvének magyar kiadása megérdemel néhány megjegyzést. Már maga a cím is igényel némi magyarázatot. Mi iparművészetről beszélünk, a németek alkalmazott művészetről (angewandte Kunst), a franciák pedig díszítőművészetről (art décoratif). Az „iparművészet” fogalma úgy él tudatunkban, ahogy azt a nagy múltú Iparművészeti Múzeum kiállításai, gyűjteménycsoportjai meghatározták: van bútorművesség és fafaragás, kerámia és üvegművészet, ötvösség és textilművesség (szövött és nyomott anyagok, gobelinek, ruhák, szőnyegek stb.) és még néhány kisebb jelentőségű művészeti ág, például a bőrművesség, az elefántcsont-faragás vagy a legyezőfestés. Bizonyára kevesen tekintenék iparművészeti alkotásnak Raffaello freskóit vagy a gótikus katedrálisok szobrait, a Braun-gyár villanyborotváját még kevesebben. De ha meggondoljuk, hogy az Iparművészeti Főiskolának díszítőszobrász, díszítőfestő és ipari formatervező szakjai vannak és voltak, akkor talán érthetőbb lesz a francia „díszítőművészet” fogalma. Nem pontosan körülhatárolt fogalom ez: inkább arról van szó, hogy ezeknél az alkotásoknál a hasznosság vagy a szem gyönyörűsége lép előtérbe az ábrázolás és a kifejezés rovására, a „nagyművészet” alkotásaihoz képest. Így lesz alkalmazott, díszítő-, avagy iparművészeti jellegű a szobor vagy a festmény, ha alá van rendelve egy építészeti együttes egészének, és így lesz iparművészeti jellegű a népművészeti alkotás vagy korunk designja, a formatervezés is. Henry de Morant összefoglalását olvasva meg kell hát barátkoznunk ezzel az újszerű, nagyvonalú, tágan értelmezett iparművészeti fogalommal, még ha néha szokatlannak tűnik is egy alkotás „iparművészetként” való meghatározása. Korántsem jelent ez valamiféle degradálást, lebecsülést, csupán azt, hogy nem az esztétikai érték, hanem a funkció meghatározásából indult ki a szerző.