Európa, Budapest, 1978
316 oldal · puhatáblás · Fordította: Eörsi István, Oravecz Imre, Tandori Dezső

Artmann, ez a felvett írói név, amelynek két tagja: „art” és „mann”, több különféle nyelven is érthető, „művészembert” jelent. Viselőjének eredeti nevét talán már senki sem tudja. Ő maga annyira áthasonult „művészemberré”, hogy szinte megszűnt „magánembernek” lenni. Artmann – ez a név viselőjének szerepjátszását jelenti. Azt, hogy Hans Carl Artmann, ez a születésére nézve osztrák s így német anyanyelvű író egyik szerepéből a másikba bújik, s mindegyikkel csak egy-egy írás, rendszerint röpke írás erejéig azonos. Ha úgy tartja kedve, ír barokk eposzt, perzsa négysorost, német alexandrinust, rémhistóriát, kalandtörténetet, szürrelalista látomást vagy népmesét, és fölváltva világutazó, érdemdús polgár, gáláns lovag, előkelő úr, példás családapa, korhely, csendháborító, anarchista, motorszerelő, kalmár, aranyásó, detektív, pásztor, pacifista, gróf, huszár, forradalmár, fölfedező, alkimista, fáraó, martalóc – mikor minek képzeli magát. Munkássága olyan, mint egy panoptikum, ahol ki van állítva és bármely pillanatban megelevenedhet minden, ami az irodalomban volt, vagy van – vagy lehetne… És egyszersmind mindennek a mulatságos persziflázsa is.