Herbjörg María Björnsson, Izland első elnökének unokája nyolcvanéves, Reykjavíkban lakik egyedül egy garázsban („mint egy öreg Ford”), ágyhoz kötve. Egyetlen társasága a számítógép és egy „Hitler-tojás”, egy régi kézigránát, mely a világháborúból maradt rá. Herra azonban nem unatkozik: időpontot foglal le magának a krematóriumban; Facebook-oldalt készít az izlandi szépségkirálynő nevében, és afrikai férfiakat vesz rá az izlandi nyelv tanulására.
Mindeközben felidézi eseménydús életének szereplőit, eseményeit, furcsaságait, s a meséből egy páratlan, kiszámíthatatlan személyiség megrázó-groteszk története és a huszadik század, illetve a második világháború akasztófahumorral megírt krónikája bontakozik ki. Az elbeszélés egyszerre mély megértéssel és iróniával kíséri az asszonyt Izlandról a háborútól gyötört kontinensen át Dél-Amerikáig. Herra a háború óta súlyos titkot cipel; végül szülőhazájában, a halálos ágyán elmeséli történetét.
A nő 1000 fokon méltán nevezhető remekműnek, mely olyan háborús regények sorába illeszkedik, mint A 22-es csapdája vagy Az ötös számú vágóhíd.
A háború gyermeke vagyok, a szónak nem csupán abban az értelmében, hogy a háború idején nőttem fel, hanem a háború is nevelt. Világlátott nő voltam már azelőtt, hogy felnőtt nő lettem. A bulik sztárjaként minden férfit az asztal alá ittam jóval azelőtt, hogy honfitársaimat Ásta Sigur?ardóttir botránkoztatta. Gyakorló feminista voltam akkor, mikor ezt a szót az izlandi lapokban még le sem írták. Éveken át űztem a „szabad szerelmet” abban az időben, mikor a fogalmat még fel sem találták. és persze megcsókoltam Lennont, mielőtt erre a ritkán lakott, fagyos földdarabra elért volna a Beatles-mánia.
És mégis azt akarták, hogy olyan legyek, „mint a többi”.
Független voltam, kevés dolog rettentett el, nem hagytam, hogy visszatartson a félművelt babona, a férfiak vagy a fecsegők. Sok országot bejártam, elvállaltam minden munkát, ami adódott, gondoskodtam magamról és az enyéimről, gyermekeim lettek, egyet el is veszítettem, de a többi sem kötött röghöz, vittem őket magammal, vagy hátrahagytam őket, mindig csak tartottam egyenesen előre, nem engedtem, hogy házassággal megkössenek, nem voltam hajlandó belepusztulni az unalomba, mert természetesen ez volt a legnehezebb. (részlet a könyvből)