A kötet első ízben tárgyalja eszme- és kultúrtörténeti összefüggésben, monografikus igénnyel Csernus Tibor és „követői” szürnaturalistának és mágikus realistának is nevezett alkotói periódusát. Csernus nem volt igazán szürrealista, és stiláris értelemben naturalista sem, hiszen célja valójában egy modern festészeti realizmus kidolgozása volt, ami azonban látványosan belesodorta a különféle művészeti tradíciók és „nyelvek” (realizmus, naturalizmus, szürrealizmus) párhuzamos használatának problematikájába. Hasonló esztétikai és politikai feszültségek formálták a szürnaturalizmus és a mágikus realizmus látásmódját Lakner Lászlónál, Szabó Ákosnál, Gyémánt Lászlónál, Konkoly Gyulánál, Korga Györgynél, Kóka Ferencnél és Maurer Dóránál is. Ha Aby Warburg, Michael Baxandall és Georges Didi-Huberman, avagy a kritikai ikonológia felől értelmezzük ezeket az életműveket, akkor a szürnaturalizmus stiláris jellemzői esztétikai és politikai konfliktusok lenyomataként értelmezhetők. Az eklektikusnak és kaotikusnak tűnő szürnaturalista festészet a kulturális hibriditás (Mihail Bahtyin, Homi Bhabha) égisze alatt leginkább a különféle esztétikák és politikák disszonáns montázsaként érthető meg. A szürnaturalizmus intellektuális és vizuális montázsát az archeológiai érzékenységű ikonológia látásmódján keresztül egy meglehetősen komplex korszak (a sztálinista kulturális forradalomtól a hruscsovi olvadáson át a kádári szocialista szanálásig ívelően) dokumentumaiként mutatom be. A kor vizuális kultúrájának feltárása során ehhez egyrészt Foucault archeológiai módszerét alkalmaztam, másrészt felhasználtam olyan történettudományi, ismeretelméleti és esztétikai fogalmakat is, mint az Eigen-Sinn, a reziliencia, a parrhesia, a diszpozitív és a spektákulum. Összességében a kötet így nemcsak az ötvenes-hatvanas évek magyarországi művészetéről ad minden eddiginél komplexebb képet, de hozzájárul ahhoz is, hogy ez a rendkívül izgalmas korszak szervesebben épüljön be az esztétika és a politika európai és globális történeteibe.