A magyar filozófiatörténet tematikus vonulatában az emberi lét teljességére és az ezzel koherensen összefüggő hiány kérdésköreire vonatkozó kérdésfeltevéseket és a lehetséges válaszokat értelmezi a szerző különböző szövegek hermeneutikai elemzésével és összehasonlító analízisével. Az európai filozófiai tradícióban e problémakörök az egyes domináns filozófiákban tematizálódtak Arisztotelésztől Sartre-ig. A filozófiai diskurzusok univerzalitás-igényében jelenlévő két kulcsfogalom mintegy vezérfonalként vezetett egyrészt a filozófiai rendszerek konstruálásához, másrészt a nem rendszerben gondolkodó bölcselőknél, például az egzisztencia-filozófiákban is, jelentős pozíciót foglalt és foglal el ma is a magyar bölcselet jeles alakjainak koncepciójában. A két részből álló könyvben a szerző az Abszolútum-központú koncepciókban (Böhm Károly, Varga Béla, Makkai Sándor, Brandenstein Béla), és a nem rendszerben gondolkodók elgondolásaiban (Révay József, Hamvas Béla, Király V. István) értelmezi a hiány és a létteljesség kapcsolódásait. A tematikus megközelítés újszerűsége mellett a szerző a hagyományos filozófiatörténet-írás metodikáját ötvözi a hermeneutikai-komparatív módszerrel.
