„Először is érzések vagy «szép érzések» felkeltésében határozzák meg a zene célját és rendeltetését. Másodszor az érzésekben jelölik meg a tartalmat, amelyet a zeneművészet a maga műveiben ábrázol. Van a két tételben valami közös, hogy tudniillik az egyik éppoly hamis, mint a másik.” „… ami a hangszeres zenéről állítható, az általában érvényes a zeneművészetre. Ha a zene valamely általános meghatározottságát vizsgáljuk, mintegy lényegét és természetét jellemzendő, határait és irányát megállapítandó, akkor csakis a hangszeres zenéről eshet szó. Arról, amire a hangszeres zene nem képes, sohasem szabad állítanunk, hogy a zene képes rá; mivel csak a hangszeres zene tiszta, abszolút zeneművészet.” „A költészet egyesítése a zenével és az operával balkézről kötött frigy.” „A zeneművészet esztétikájának (…) minden következtetésében ragaszkodnia kell ahhoz az elvhez, hogy ahol a sajátosan zeneiről van szó, ott a nyelvi analógiák minden érvényüket elveszítik.” „... a zeneművészet szépsége … sajátosan zenei. Ezen olyan szépet értünk, amely nem függ rajta kívüli tartalomtól, nem is igényli azt, és egyedül a hangokban és azok művészi összekapcsolódásában rejlik. Önmagukban vonzó hangzások értelemmel teli kapcsolódásai, összehangzásuk, ellentétük, kergetődzésük, egymásra-találásuk, nekilendülésük és elhalásuk – ez az, ami szabad formákban szellemi szemléletünk elé lép, és mint szép tetszik.” „A zene tartalmát hangozva mozgó formák alkotják.”Eduard Hanslick műve, A zenei szép (1854) a zeneesztétikai irodalom legtöbb vitát kiváltó alkotása, amelynek alapvető tézisei mind a mai napig megosztják a zenei műértők és műkedvelők táborát. Hanslick a „zenei szépségben” olyan minőséget igyekezett megragadni, amellyel a zenei műalkotások nem a befogadó lelki tartalmainak, nem a fogalmi nyelvnek, és nem is a természet-utánzás eszméjének köszönhetően rendelkeznek, hanem saját egyedi „hangozva mozgó formáik” révén. Kizárólag ez utóbbiak alkothatják a zeneesztétika tárgyát, amelyeket végre meg kell szabadítani az „érzések homályától”, a „patologikus élvezettől”, a zene tiszta lényegét korlátozó „költői póráztól”, egyáltalán a „jelentés fantomjától”. Liszt és Wagner, a mű legfőbb ellenfelei, ebben súlyos félreértést, szentségtörést, üres formalizmust láttak, ami nagyban befolyásolta a könyv recepcióját. A zenei szép ma mégis joggal tekinthető a zene esztétikai megítélésében a 19. század közepétől meginduló protofenomenologikus színezetű szemléletváltás kezdőpontjának, s ezzel együtt e többé-kevésbé a mai napig rejtett hagyomány kulcsművének. Eduard Hanslick (1825-1904) jogi és zenei tanulmányok után előbb a bécsi kormány hivatalnoka, majd a bécsi egyetem zenetörténet tanára lett. Nevét Európa szerte 1854-ben kiadott műve, A zenei szép tette ismertté. Személyes ismeretség fűzte a korszak legjelentősebb zeneszerzőihez – Schumanntól Liszten, Berliozon, Wagneren át Brahmsig és Dvooákig. Zenekritikái kora bécsi hangversenyéletének páratlan dokumentumai, amelyek ugyanakkor szerzőjük szélsőséges megítélésének is a forrásaivá váltak. További könyvpublikációi elsősorban kritikáiból készített reprezentatív válogatások, így többek között: Die moderne Oper (A modern opera 1875, amely 1900-ig kilenc kötetre bővült); Geschichte des Concertwesens in Wien (A bécsi hangversenyélet története, 1869-70).