Szépirodalmi, Budapest, 1973
76 oldal · puhatáblás

A becsületről, a hitről, az emberi erényességről, az igazság szolgálatáról beszél Gyurkó László negyedik színpadi művében – amely, amint eleddig minden drámája, ismét új formába öltöztetve, a brechti epikus dramaturgia eszközeivel közelít témájához, s megint csak a ma gondolati, filozófiai dilemmáiról szól.
Az örökké megújuló, ám lényegileg mindig önmagával azonos Don Quijote-alak elevenedik meg a drámában, aki hívőn szolgálja eszméit, s aki minden kudarca ellenére sem tántorodik meg hitében – bár számtalanszor szembe kerül a társadalomban elfogadott és szentesített törvényekkel, szokásjogokkal. Nem hátrál, mert bízik benne, hogy erőfeszítései nem hiábavalóak, s mert életének csak így van értelme.
„Szörnyűséges kalandjai”, melyek az elnyomottak, a megnyomorítottak, a szolgák, a lázadásra és önmaguk felszabadítására képtelenek érdekében szólítják harcba a lovagot, mindahányszor megalázó vereséggel végződnek. De a hős példázattá magasodó magatartásának ereje éppen abban rejlik, hogy mindig önmagához-elképzeléseihez hű, s ezért kaphatja élet-ajándékul a „gyönyörűszép halált”, amely csak a következetes tragikus hősök, az elszántak és hívők kiváltsága. Azoké, akik tudják, hogy hátha csak „állóvíz” a békesség, Felszíne békalencse, alja iszap. Hátha a békesség a boldogság hiánya. Nyugodni késztet, holott menni kéne. Pihenni késztet, mikor még messzi a cél" – s ezért a célért mindenáron, még bukásuk árán is vállalják a küzdelmet.