Az iskola az emberi kultúra megmentésének kulcsa, ez azonban nem valamilyen mechanikus megőrzés, és nem egyenlő a változatlansággal. Az alapvető kérdés az, hogy ebben a soha nem észlelt gyorsasággal változó világban milyen lehet és legyen a 21. és a 22. századi iskola, miként közelítsen pedagógus és szülő a gyerek, illetve a virtuális világ viszonyához, mit kezdjen a mesterséges intelligencia kétségtelen térhódításával, féljen tőle, vagy inkább használja.
A ma és a jövő pedagógusainak minden eddiginél alaposabb és biztosabb tudásra van szükségük ahhoz, hogy az emberi tudás megértésére, tiszteletére, szeretetére és élvezetére neveljék a gyerekeket. A pedagógusképzésben túl kell lépni azon, hogy a megtanult tananyag továbbadásának minél hatékonyabb útját keressük. A szövegek feldolgozása a legkomplexebb eszköz és a legbiztosabb módszer gyermekeink érzelmi és intellektuális fejlesztésében. A holnapután iskolájában ilyenformán központi szerepet kell kapnia.
Az iskolának alapokat kell nyújtania, és elsősorban olyan kompetenciákat kialakítania, amelyek alkalmassá teszik a gyerekeket arra, hogy az öt-tíz és harminc év múlva megjelenő jelenségekkel is boldoguljanak. A technika ugyanis mindig előrébb fog járni, mint amit az iskola képes feldolgozni és hasznosítani. A mesterséges intelligencia ugyanakkor kivételes hangsúllyal hívja fel figyelmünket arra, hogy az iskolának folyamatosan engednie is kell korábbi jellemzőiből, és amit a mesterséges intelligencia valóban meg tud oldani helyettünk, azt ne féltsük tőle.
A holnap és a holnapután iskolájának az a feladata, hogy gyermekeinket a tényleges emberi-fizikai-természeti valóságban, valós önmagukkal harmonizálva készítse fel az életre. Hogy aztán ezen a biztos talajon állva, tudatosan hívhassák segítségül – a munkától a szórakozásig, a hétköznapi élet segítő funkcióiig – a virtuális valóságot.
