Szépirodalmi, Budapest, 1980
118 oldal · keménytáblás

A ​költő – önmagáról:
„1978 márciusában Bulgáriában, a trák hegyek között sokáig néztem egy folyót. Nem is annyira a folyót néztem, inkább a medrét, hiszen a fényes, sárga kavicsokon alig-alig csillogott víz, olyan volt, mintha nem is egy folyó, de száz erecske folyna abban a mederben.
Olyan volt – de ezt már valami játékos látomás sugallta néhány nappal később Szófiában, amikor hozzáláttam verset írni –, mintha egy jégkorszak hosszú dermedtsége után most kezdődne újra az élet, mintha örökkévalóságnak tetsző némaság után most születnének újjá a hangok. Közvetlenül azelőtt bennem is hosszú ideje néma csönd volt, ez a vers, a kötet címadó verse törte meg. Talán azért, mert segített föllázadni a mindnyájunkat olykor megkísértő ősközöny ellen, segített képekben újrafogalmazni,hogy emberként élni nem lehet jövőtlenül és társtalanul, és nem lehet elevenen megalkudni a lélek jégkorszakaival.
Ebben az értelemben, azt hiszem, folytatása ez a kötet a legutóbbi kötetemnek, a Szélcsönd és újra szél-nek, bár néhány olyan verset is fölvettem bele, amelyek annál korábban születtek. Igaz, néhány verset át is vettem az előző kötetből, mert úgy éreztem, hogy szervesen ide, A kék sziget című ciklusba tartoznak. A kötet egy Szovjetunióban – Moszkvában, Üzbegisztánban és Örményországban – tett utazás versbéli kivetüléseivel, a Szeptemberi nyár című ciklussal zárul. Úgy érzem, ez utóbbi ciklus néhány darabjában sikerült olyan hangot megütnöm, ami eddigi verseimhez képest valami mást, valami újat jelent. Bárcsak ezt sikerülne folytatnom.”