Noran, Budapest, 2002
348 oldal

Minden népnek olyan az uralkodója, amilyet megérdemel: ezt szokták mondani. Szerintem azonban nincs olyan nép, amely megérdemel egy Hitlert vagy egy Sztálint. A helyzet gyászosabb: az alternatívái olyanok minden országnak, amilyeneket megérdemel.
Az ötlábú bárány című kötetem 1966 és 1996 között írott publicisztikai munkáimból kínál válogatást. Ez a könyvem tovább görgeti a történetet, átlép vele a 2002-ik évbe.
A politikai és a közgondolkodás ennek az időszaknak a végére ismét meghódította az abszurditás játszóterét, de a szabályok ezúttal szabadságot biztosítanak neki. A képtelenségekről nyíltan beszélhetek, nem kell állatmeséket költenem róluk – másrészt viszont az állatmesék botrányt okoztak nem egyszer, a nyílt beszéd ellenben ásításra ingerli a nagyérdemű publikumot. Az olvasó megítélheti, hogy milyen volt közérzetem a pártállami aurát árasztó hoci-nesze államférfiak kormánykodása alatt, amikor színpompásan virágzott az izémizé, amit Magyarországon nem az elvek és eszmék szakadatlan felfüggesztésének, hanem pragmatizmusnak szoktak becézni. Aztán jöttek az antiklerikális ifjak, baljukban Szent István jobbját lóbálják, jobbjuk pedig könyékig az ország zsebében. Az ő viselt dolgaik egykettőre meggyőztek arról, amiről Kádár három évtizedig nem tudott: hogy van olyan pocsékság, amely még a Kisebb Rossz vacak filozófiáját is igazolja. Ismerős úr a csúszdán – ez könyvemnek a címe. Ha behunyom a szemem, hány ismerős urat és hölgyet látok, siklanak lefelé, beláthatatlan mélységbe, és közben kacsintgatnak és röhögnek.