A színházi gyakorlat történetét végigkísérte a különféle szerkezetek, gépek, technikák és technológiák használata. Ezt számos példa alátámasztja a többezer éves keleti árnyjátékoktól, az ókori deus ex machina emelődarujától kezdve az Erzsébet-kori színház csapóajtaján és a 18. századi forgószínpadon keresztül egészen a 19. századi laterna magica-vetítések színházi felhasználásáig, vagy éppen a 20–21. századi különféle analóg és digitális technológiákig. A technológia mindig is szerves része volt a színházi gyakorlatnak, sohasem létezett egymástól elkülönülve a színház és a technológiai médiumok története. Egy technológia fókuszú színháztörténet ugyanakkor szélesebb értelemben véve elsősorban az emberi érzékelés és észlelés változásaira hív(hat)ja fel a figyelmet. Az újonnan megjelenő technológiák ugyanis részben azáltal gyakoroltak hatást az emberi érzékelés és észlelés modellálására, hogy képesek voltak az egyes érzékszerveket izolálni, vagy a figyelmet bizonyos típusú érzékelési módokra irányítani, mint a rádió vagy a telefon a hallásra, a némafilmeket vetítő mozi a látásra, vagy éppen a későbbi fejlesztésű okostelefonok és táblagépek a tapintásra. A kötet tanulmányait olvasva arra az alapvető kérdésre kaphatunk választ, hogy a jelen és a múlt színházi gyakorlatainak megértésében, újrakeretezésében, történeti és kulturális folyamatokba való bekapcsolásában miként játszik szerepet a technológia, valamint arra is, hogy a kortárs színház miként vet számot az emberi érzékelés technológiai modellek szerinti átalakulásával.