,,Hajnali három óra van, Margit a domb tetején áll. Nem tetszik magának. Bugyiban van és vastag a combja. Sose volt még ilyen vastag. A hasa, mint egy takaró, a lábára lóg, mindene ráncos. Undorító. Mi van, ha megjön az udvarlója és meglátja így? Sose veszi feleségül. Akkor soha senki se fogja megvédeni. Mi van, ha meglátja, hogy kövér és ronda és buta és árva. És akkor egyedül marad, és szerencsétlen lesz egész életében. A domb tetején áll, ki tudja mióta. A telihold fénye szétterül, látja az árnyékát is benne. Egy fácáncsalád telepedett le a domboldal tövébe, őket nem érdekli az apró, hajlott hátú nénike furcsa alakja. Margit attól fél, hogy igazából férfiak. Férfiak, akik meglesik, és elégedetlenek lesznek azzal, amit látnak ... haza szeretne menni, ki szeretné nyitni a száját és hazamenni, de nem találja, nem talál semmit ebben a hajnali sötétségben egy szál bugyiban a dombon."

Az előszobaajtó tárva-nyitva, a függönyök frissen mosva, a járólapon szétterül a napfény. Margit súrol. Vízbe mártja a rongyot, kicsavarja, majd erős mozdulatokkal dörzsöli a csillogó járólapot.

Aztán valami történik. Valahol éppen most lesz piszkos valami. De mi? És hol? Margit vár, figyel. Mintha hallaná is, ahogyan a kosz a tiszta felületre rátelepszik. Megfordul. Kiönti a szennyes vizet. A cipőket elsodorja az ár, a bejárati ajtót becsapja a szél. Margit a koszos ronggyal törölgetni kezdi a tiszta ablakot. Minden egyre zavarosabb.

Mi történik Margittal? Mit keres a lánya a tévében? De mégis, hogy hívják azt a lányt, és honnan olyan ismerős neki?

A felejtéssel küzdő Margit egyre távolabb kerül a családjától. Egész életében takarított és spórolt. Janka, a lánya, folyton feleslegesen vásárol, az unokája önsegítő foglalkozásokra jár, és nem veszi fel a telefont, ha az anyja hívja.

Egyáltalán, mennyit ért egymás életéből ez a három generáció?