Európa, Budapest, 1988
286 oldal

„Szellemi életünk vissza-visszatérő nosztalgikus szerelme és hasító lelkiismerete kap újra tápot a klézsei jelentéssel: hőst ismerünk meg Demse Antalban, aki a Szeret partján intézi a csángó falu dolgát, tartja számon a családokat, házasít össze mint tanácselnök székelyeket klézsei katrincás leányokkal, s békebírója pásztorok ügyes-bajos dolgának. Ezekre a távolba szakadt magyarokra hivatkozott Csokonai Vitéz Mihály a Marosvásárhelyi gondolatok szerzésekor, s most íme: újra életközelbe jutnak. A Beke-könyv gazdag hátvidéke a csángókról szóló irodalom ismerete: különösen időszerű a népdalgyűjtő és nyelvész Petrás Ince János klézsei lelkész idézése, akinek úttörő munkája ma balladagyűjtőink, zenetörténészeink és népnyelvkutatóink érdemlegesen folytatják. Beke György nem elégedett meg a Koós Ferenc emlékiratának kiadásakor kapott ismeretekkel, hanem kiment a hely színére, s ott kutatta fel az elfelejtett »tudós búvárló« nyomait. Kallós Zoltán balladáskönyvével (a gyűjtő nehéz sorsáról s életének kivirágzott értelméről Kallós-motívumok cím alatt külön esszé szól) újra termékenyítő forrásává vált irodalmunk számára a moldvai csángóvidék, s bármennyire elmaradt is még a legősibb magyar nyelvjárás irodalmi nyelvvé tétele magán a szülőföldön, e sorok rovója örömmel fedezi fel, hogy Beke György tanúsága szerint a felszabadulást követő esztendők egyik kezdeményezése, mintegy százhúsz csángó ifjú erdélyi iskoláztatása közép- és felsőfokon, nem volt eredménytelen. Belőlük támadt a moldvai magyarok első értelmiségi nemzedéke.” Balogh Edgár köszöntötte e szavakkal 1972-ben Beke György Magunk keresése című kötetét, amely először adta közre könyv alakban a szerzőnek – azóta az egész magyar nyelvterületen ismertté vált – „csángó jelentéseit”. Beke György, akit rokoni szálak fűznek a csángók barcasági ágához, egész pályáján, ha csak lehetősége nyílt rá, újra meg újra visszatért Moldvába, hogy sajátos műfajú „jelentésekben” – a helyszíni riportot, a művelődéstörténeti tanulmányt és a közéleti publicisztikát ötvöző írói szociográfiákban – adjon számot a Szeret és az Aranyosbeszterce mentén lakó csángó-magyarok életének alakulásáról. Hajdani nagy elődök, a csángóvidéket feltárt kutatók, írók, Gegő Ernő, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Ignácz Rózsa és mások nyomdokain barangolva, ez a – Ruffy Péter nevezte így – mai „Juliánus barát” a jelenkorban szemlélődött a csángók között. Ezekből a „csángó jelentésekből” válogattuk ki, romániai magyar folyóiratok, lapok hasábjairól, kötetünk huszonkét írását, amelyek így, együtt újabb tanúságot tehetnek a legkeletibb magyarok világáról. Ilyképpen akaratlanul kirajzolódik a moldvai csángó-magyarok történetének újabb kori tragikuma: az itt egybegyűjtött írások – noha igen gyakran a szomorúság hangján szólnak, torokszorító életérzésről tudósítanak – néhány évvel keletkezésük után már szinte „optimista” hangulatúaknak tetszhetnek, ha tudjuk erről a magányos népcsoportról, hogy szülőföldjén az egykori magyar iskolák – mintegy száz elemi és egy tanítóképző – - emléke majdnem egészen elhalványult, fokozatosan kiszorul az anyanyelv a falvakból, még a házakból is, a családokból is, otthontalanná lesz az olyannyira nevezetes csángó folklór, sőt, némely román tudós, hangadó publicista még a csángók etnikai önazonosságát, magyar mivoltát is kétségbe vonja.