André Gide: A pénzhamisítók / A pénzhamisítók naplója (antikvár)

Európa, Budapest, 1981
454 oldal · Fordította: Réz Pál

A pénzhamisítók nem csupán Gide legnagyobb regénye, hanem a két világháború közti időszak egyik legmerészebb kísérlete, márpedig ez az időszak olyan nevekkel dicsekedhetett, mint Thomas Mann, Gorkij, Proust vagy James Joyce, hogy csak a regény területén maradjunk. Kísérlet inkább, mint kész regény. Klasszikus elődök nyomán Gide az úgynevezett „tiszta regényt” óhajtotta megvalósítani, pontosabban magának a regénynek a genezisét ábrázolni, amelyben mese, cselekmény, határozott jellemek és kerek szerkezetek helyett a titoknak, a meglepetésnek, a mozgalmasságnak, a meglepetésnek, a mozgalmasságnak, a „kapcsolatnak” kell lekötnie az olvasót. „Hőse” a regényíró, aki előttünk gyűjti anyagát, előttünk terveli műve formáját anyagát, előttünk terveli műve formáját, előttünk kísérletezik az emberekkel és az eseményekkel.
Különösen a fiatalok lélektana érdekli, s legalább egy fél tucat meghökkentő gyermekarcot, kamaszkori lázadót s nagyra törő ifjút mutat be. Velük szemben a szülők, a felnőttek főképpen a képmutatás százféle változatát képviselik. Egyének és családok, nyárspolgárok és bohémek, hipokriták és szélhámosok, kalandorok és széplelkek, hóhérok és áldozatok végtelen sorban vonulnak fel a húszas évek Párizsának mesterkélt és mérgezett légkörében.
Létrehozta-e Gide a „tiszta regényt?” Ennek problémáira, a „tiszta regény” szerkesztési nehézségeire, mesterségbeli kérdésekre elmés, hol gyötrődő gondolatokra vet fényt A pénzhamisítók naplója, mely most jelenik meg először magyarul.
Arra a kérdésre pedig, hogy sikerült-e Gide kísérlete, az olvasó válaszol, aki érdeklődéssel olvassa majd a mindenképpen izgalmas és tanulságos, a mindenképpen fordulatos és ellentmondásra, vitára késztető regényt.